Botrány a „Fehér Házban”: Balogh József fideszes országgyűlési képviselő a hétvégén úgy megverte élettársát, hogy az koponyaalapi törést szenvedett és jelenleg is kórházban fekszik súlyos sérüléseivel. … A tények alapján a családon belüli erőszakot elkövető parlamenter is azok közé tartozhat, akik nem hajlandóak e cselekmény kategóriáját a Büntető Törvénykönyv szabályozásába beemelni, szigorúbb és példaértékűbb szankcionálással. A családon belüli erőszak kapcsán felmerült parlamenti vitát is hajnali 3 órára tűzték ki, hogy minél kevesebb képviselő lehessen jelen, és minél kevesebb jelenlévő képviselő lehessen ébren. Hiszen a honatyáink szerint ez a kérdés, és az ezen való rágódás teljes mértékben fölösleges, tekintettel arra, hogy a kultúránk meghatározó elemévé vált az a régi mondás: „Pénz számolva, asszony verve jó.” A legrémisztőbb az egész történetben az: a magukat hithű keresztényeknek hirdető honatyák is a szóban forgó cselekmény szigorúbb szabályozása ellen szavaztak. …

A családon belüli erőszak nem csupán a nőket érinti, hanem a gyermekeket is. Sőt, nem átallom azt mondani: több gyermeket érint, mint nőt. A férjeik által bántalmazott nők ugyanis, áldozati jellemüknél fogva a gyermek háta mögé menekülnek. Nem azért teszik ezt, mert szívtelenek volnának, hanem azért, mert önmagukat is képtelenek megvédeni, ennek okán a gyermeküket sem tudják. Ezzel együtt meg kell említeni azokat a szülőket is, akik a veréssel nevelés elvét vallják, közösen, egyetértésben, nagy magabiztossággal magukénak. A verésnek pedig nincs más célja, csak az, hogy megtörjék a másik ember személyiségét, kiverjék belőle az önálló véleményt, és akaratot, leigázzák az önértékelését. A legtöbb esetben sikerrel járnak.

Most a családon belüli erőszak áldozatainak kapcsán az azt elszenvedő gyermekáldozatok pici lelkéről és az ezt az időszakot követő felnőtt életéről szeretnék szót ejteni.

„Majd én beléd verem – kiverem belőled!”

Ugye, milyen ismerős mondatok? Minden bántalmazott gyermek tudja azt: ha e mondat valamelyik része elhangzik, ott az ütlegek következnek. Ez sosem unalmas, hiszen a szülők, nagyszülők igen találékonyak a neveléshez használt eszközök tekintetében. Fakanál, nadrágszíj, kapanyél, ültetőbot, repülő féltégla, kisbalta, nedves husáng, kötél, stb. Mikor, mi esik kézre, mert hát a gyermeket nevelni kell, nehogy elkallódjon. … Az ütlegek időtartama is rendkívül változatos: lehet 15 perc, de ugyanúgy lehet két óra is, attól függően, hogy a gyermek meddig bírja, és attól függően is, mennyi ereje van az őt „nevelő” felnőttnek. Általában addig vernek egy gyermeket, amíg annak könnye van, illetve addig, amíg az le nem fekszik az ütlegek súlya alatt, és nem mozdul. Akkor aztán azonnal jön a simogatás, és a jól ismert mondat: Tudod, csak azért ütlek, mert szeretlek! Ha nem szeretnélek, nem volnál fontos, és akkor az sem volna fontos, milyen ember lesz belőled! ….

S hogy milyen embert szeretnének nevelni a bántalmazással? Olyat, akinek nincs önálló akarata, önálló véleménye, nincs saját, kialakított világképe. Nem lehet tehetséges, nem lehet más, mint a többi, bólogatnia kell (ha tetszik, ha nem. Az ehhez tartozó szülői mondat: Az van, amit én mondok! Vagy: Amíg az én kenyeremet eszed ….) A bántalmazással arra nevelnek, hogy légy te is olyan, mint ők. Illetve, elnézést: légy te kevesebb, mint ők. Több ugyanis semmiképpen sem lehetsz, mint ahogyan többre sem viheted. Akkor ugyanis úgy érezné, hogy alulmaradt, hogy ő már nem elég. Azt pedig nem tudja elviselni. Az ilyen szülő valójában nem nevelni akarja a gyermekét, hanem betörni, és megtörni, mindenáron. Miért?

Mert ezt látta, ezt kapta. Őt a szülei szintén lelki nyomorékká nevelték az ütlegekkel, így hát – mivel nincs más elképzelése az életről -, a saját lelki nyomorát veri bele a saját húsába és vérébe.

Magyarországon nem „divat” az, hogy a bántalmazott gyermekeket pszichológushoz vigyék, sőt, inkább azt nevelik beléjük, hogy az egy szégyellni való dolog. Ennek okán, ha kikerül agresszív családja karmaiból, még akkor sem fordul szakemberhez, azért, hogy megtört és porig alázott lelkét összerakják, hanem eltitkolja, letagadja, még önmaga előtt is, hogy segítségre volna szüksége. Egyetlen felnőtt sem hajlandó felvállalni azt, hogy őt gyermekként verték, vagy kínozták volna. Soha többé nem beszél róla. Úgy gondolják, azt hiszik, kivetné, megvetné őket a társadalom ezért. Amerikában minden egyes iskola alkalmaz gyermekpszichológust, nálunk azonban ilyen nincs. A bántalmazott gyermeknek esélye sincs segítséget kérni ahhoz, hogy ha már a testét megtörik, a lelke egyben maradjon.

A bántalmazott gyermek semmilyen kérdésére nem kaphat magyarázatot. Könnyebb elverni, mint elmondani a tényeket, logikus következtetéseket levonva, és megmutatva neki a nyilvánvalót. Így hát a bántalmazott gyermek nagyon gyorsan leszokik arról, hogy kérdezzen, vagy egyáltalán érdekelje valami a világból. Ugyanez a helyzet a társadalmi illemszabályokkal is, hiszen maga a szülő sincs tisztában azzal, hogy mit, miért kell/illik, vagy éppen nem kell/illik. Ez van, és kész. Birkák birkákat nevelnek. …

Felfedeztem egy sajátosságát is a gyermekeket bántalmazó felnőtteknek: a külvilág felé mindegyik azt játssza el, hogy ő mennyire családcentrikus (lásd, mint fent, a képviselő/polgármester esetét), illetve, hogy milyen nagyon szereti a gyermekét. Az ilyen felnőttekről nem gondolják sokan, hogy azok bizony nem ritkán vezető beosztásban dolgoznak, illetve más társadalmi tekintélynek örvendenek. A gyermekek védelme ennek okán nem is működhet országunkban, hiszen, ha borulna az a bizonyos társadalmi bili, magasról is hullanának fejek, és buknának bele nagy emberek. Ha a bántalmazott gyermekeknek esélyük volna szólni, és segítséget, védelmet kérni a saját szüleikkel/nagyszüleikkel szemben, bizony nem egy közigazgatási hatósági álláshely üresedne meg, egy etikai vizsgálat hozományaként. …

Visszatérve a kérdések miatti ütlegekhez: ha a gyermek már – pavlovi reflexként – megtanulta, hogy csendben bólogat, akkor sem állnak meg az ütlegek. Ebben az esetben azért kap, mert csak. Mert nem jön elég gyorsan, ha szólítják. Mert a tolltartójában nincsenek sorba rakva a ceruzák. Mert ha 10 évesen főz egy 6 tagú családra, hát tanulja meg a büdös kölke, hogy nem égeti oda a hagymát, mert nem pazarolhat. … Folytassam?

A bántalmazott gyermek ismérve: csak a fejét lehajtva találkozhatunk vele. Nem emeli fel a fejét, lévén dicséretet sosem kap, így el is hiszi, amit az ütlegek alatt hall: hülye vagy, nem vagy normális, rossz a felfogóképességed, minek szültelek én téged, nem vagy való semmire! Stb. A bántalmazott gyermeket, ha megkérdezed valamiről, a válasza az lesz: nem tudom. Mert nem tudhatja. Ha tudná, akkor megvernék ezért, hát inkább nem tudja. Neki aztán tényleg és valóban minden mindegy. Figyeld meg, ha hirtelen ötlettől vezérelve szeretnéd megsimogatni az ilyen gyermek fejét, riadtan hátralép minimum egy lépést - a verés mennyiségétől függ, hány lépést hátrál, de az biztos: a szemét azonnal összeszorítja, ahogy a felé nyúló kezedet meglátja. A bántalmazott gyermeket, ha a tanár felszólítja az órán, nem néz föl, remeg a térde, ha feláll, az viszont biztos: a tananyagot akkor sem mondja fel, ha tudja. Ő ugyanis nem tudhat semmit, csak a szülei. Ha jobban tudná a tananyagot, mint a szülei, biztosan elvernék ezért, hát inkább nem tudja. Akkor sem, ha igen. Ez az az ok, amiért leromlik egy bántalmazott gyermek tanulmányi átlaga.

A bántalmazott gyermek egyedül van. Nincsenek barátai, hiszen nem barátkozik. Nem barátkozhat. A bántalmazó felnőttek ugyanis nem engedik őt el maguk mellől. Ennek több oka is van: a gyermeknek esélye sem legyen arra, hogy másnak elmondhassa, mi történik otthon. Ha pedig elengedné, akkor azt a másik gyermeket neki is fogadnia kellene, és akkor úgy derülne ki, mi történik otthon. Ezt pedig semmiképpen sem engedheti meg magának.

A bántalmazó felnőtt az első a szülői értekezleteken, minden esetben ájtatosan mosolyogva. Nem ritka, hogy mindenképp a szülői munkaközösség tagjává akar válni, nehogy még csak a gyanú árnyéka is rávetődjön azért, hogy bántalmazza a gyermekét. A „kenjük be sárral” elve szerint él. A bántalmazó szülő sosem csinál családi programot a gyermekével. Nem teheti, hiszen a szabadidőben is nevelni kell a gyermeket, tehát nem mennek sehová, nehogy fény derüljön arra, hogyan és miként neveli gyermekét. A bántalmazó szülő a négy fal között tölti el szabadságát, bántalmazott gyermeke soha, sehol nem nyaral. Még a nagyszülőhöz sem engedik el, nehogy ott szólni merjen arról, mi történik otthon.

A bántalmazott gyermekek mindenképpen hatalmas hátránnyal kerülnek bele a felnőttek világába. óhatatlan, hogy – sokszor már tiniként – a szenvedélybetegségek rabjaivá válnak: drog, alkohol, szex, prostitúció. A bántalmazó szülő ebben az esetben azonnal hárít: nem tudtam, nem vettem észre, nem tehetek róla. … Ha ez megtörténik, a bántalmazó szülő azonnal kiközösíti a családból gyermekét, elszigetelve őt a családtagoktól. Mondatai: nem ismerlek, te nem az én gyermekem vagy, csinálj azt, amit akarsz. … Ezt kell, hogy tegye, egyébként még a család őt magát vonná felelősségre azért, hogy mit tett a gyermekével.

Tönkreteszi, majd mossa kezeit. …

… És mindezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy egy veréssel nevelt kislányból felnőttként, egy házasságban, vagy élettársi kapcsolatban, szintén a férje áldozataként él tovább. Nem is tud mást tenni, lévén számára ez a természetes családi állapot, ehhez szoktatták hozzá szülei, így fel sem tűnik neki, hogy ez az élet nem az, amit élnie kellene.

A családon belüli erőszakot elkövető Balogh élettársa sem volt tisztában családon belüli helyzetének súlyával, hiszen nem ő, hanem másnap a szülei vitték kórházba, és kértek – koponyaalapi törésnél – orvosi segítséget a számára. Ezzel nem állítom azt, hogy ő is bántalmazott gyermek lehetett, csupán azt mondom: nem volt tisztában a kapcsolaton belüli áldozati mivoltával, míg a szülei nem figyelmeztették őt erre.

A családon belüli erőszak áldozatának ugyanis, sajnos, a legtöbb esetben fogalma sincs arról, hogy ő áldozat. Országunkban pedig védelmet, vagy igazságszolgáltatást nem kaphatnak. Ha ugyanis a Btk.-ba mégis beemelnék a családon belüli erőszak cselekményét, minősített jelzéssel, akkor – feltételezhetően – szinte kiürülne a parlament, és megtelnének a börtönök.  Talán akkor szembesülhetnének ezek a jóindulatú, állampolgárok szavazatára számító keresztény és családcentrikus honatyák azzal, mit él át a felesége és a gyermeke nap, mint nap, ha őt magát is hozzá hasonlóan, kezelésbe vennék odabenn. Hiszen köztudott: a családtagjaikat, főleg a gyermekeket bántalmazókat különös előszeretettel fogadja be a börtöntársadalom. … Elgondolkodtató, hogy a gyermekáldozatok érdekében a bűnözők a börtönben többet tesznek országunkban, mint maguk a képviselők a parlamentben, hiszen a bűnözők még maguk között sem tűrik meg a gyermekeket, illetve a családtagjaikat bántalmazó egyéneket.

Melyikük az aljasabb?

Doody 

A folytatásban:

A szememnek, vagy a fülemnek higgyek?