A Ptk. a jogon és követelésen alapítható zálogjogot a zálogjog egy önálló fajtájaként szabályozza. A zálogjogi reformok bevezették a zálogjog bírósági út mellőzésével való érvényesítésének lehetőségét, és ez utóbbi két eseteként az adós és a hitelező által együttesen, illetve a hitelező által önállóan történő értékesítés. Egy kormányrendelet meghatározta ezek alapvető szabályait. Mindennek az volt a célja, hogy a zálogjogot tényleg hatékony hitelezési biztosítékká tegyék. A reformok ellenére hitelezői részről visszatérő panasz, hogy nincs mód a zálogjog hatékony érvényesítésére. Ugyanakkor időről időre megjelennek olyan híradások is, amelyek szerint az adósok kiszolgáltatott helyzetben vannak, és ezt a helyzetet a hitelezők drasztikus módon kihasználják. Kinek van igaza?

Úgy gondolom, mindkét állításban van igazság. A bankok bizonytalan gazdasági és jogi környezetben működnek; nehéz megítélni az adósok hitelképességét, gyorsan változnak a körülmények; nem alakult ki az igényérvényesítés hatékonyan és jogszerűen működő intézményrendszere; a kis túlzással azt mondhatjuk, hogy a bankok a hitelköveteléseik érvényesítése érdekében rendszeresen arra kényszerülnek, hogy átlépjék a jogszerűség határait, megkerüljék a jogszabályokat. Ilyen körülmények között nem lehet csodálkozni azon, hogy – különösen a lakossági hitelezés körében – visszaélésszerű magatartások is előfordulnak (nem elsősorban a bank, hanem egyes, a tűz közelében lévő banki alkalmazottak javára).

A zálogtárgy közös értékesítésének intézményét az elsõ zálogjogi novella vezette be. Az ezzel kapcsolatos tapasztalatok kiábrándítóak: az adós nem kellõ együttmûködése teljesen lehetetleníteni tudja a zálogjog bírósági út mellõzésével való érvényesítését.

Ebből két irányban lehetséges továbblépés: vagy biztosítani kell a zálogjogosultnak azt a jogot, hogy az adós nem kellő együttműködése esetén egymaga értékesíthesse a zálogtárgyat, vagy el kell törölni az egész intézményt. A zálogjog érvényesítésével kapcsolatos általános szabályok amúgy is biztosítják azt, hogy az adós a jogvédelemhez szükséges mértékben részt vegyen a folyamatban, tehát ez az igény nem indokolja a közös értékesítés intézményszerű fennmaradását. Valójában, ameddig az adós együttműködik a hitelezővel, a szó szoros értelmében nem is igényérvényesítésről van szó; az ilyen együttműködés nem igényel jogi szabályozást. Az igényérvényesítés szabályozási szempontból csak akkor merül fel, ha a hitelező számára valamilyen egyoldalú jogosítványt kell adni (és ennek korlátait kell kijelölni). Az intézmény fenntartásának csak úgy van értelme, hogy a zálogkötelezett nem szerződésszerű együttműködésével csupán önmagát zárja ki az eljárásból, de azt mindenképpen meg kell hiúsítani, hogy ezen a címen megakadályozhassa a hatékony igényérvényesítést.

A hatályos törvény – meghatározott feltételek esetén – a zálogjogosult számára biztosítja azt a jogot, hogy a zálogtárgyat a tulajdonos nevében értékesítse. A zálogjogosult az adásvételi szerződést elvileg az adós együttműködése nélkül is létre tudja hozni (feltéve, hogy megfelelően meg tudja határozni az adásvétel tárgyát), de nem tudja teljesíteni a tulajdon átruházás másik lényeges feltételét, a dolog átadását. Ennek a helyzetnek két megoldása lehet: vagy a zálogjogosult szerzi meg bírósági végrehajtás útján a zálogtárgy birtokát azért, hogy a tulajdon átruházás megvalósulhasson, vagy a vevő érvényesíti az adásvételi szerződésből fakadó kötelmi jogi igényét. Egyik megoldás rosszabb, mint a másik; az eredmény az, hogy a bírósági végrehajtás mellőzésével való igényérvényesítés lehetősége – az erre irányuló, egyértelműnek tűnő jogalkotói szándék ellenére – nem biztosított. Meg kellene vizsgálni, hogy lehetséges-e kiegészíteni a szabályozást valami olyan eszközzel, amely biztosítja, hogy a hitelezők a zálogtárgy bírósági végrehajtás mellőzésével való értékesítésének jogával ténylegesen élhessenek.

Az új Polgári Törvénykönyv koncepciója úgy foglal állást, hogy a zálogjogot – a hatályos törvénytől eltérően – nem a kötelmi jogban, hanem a dologi jog keretében (a Harmadik Könyv VI. Részeként) kell szabályozni. Emellett felveti, hogy esetleg meg kellene osztani a zálogjogi szabályokat a dologi jogi és a kötelmi jogi könyv között.  Ez utóbbi lehetőség sem részletezve, sem indokolva nincs. A dologi könyvbe való áthelyezés indokaiként a következők jelennek meg:

(1) a zálogjogunk fejlődése (az ingó jelzálogjog bevezetése, a nyilvánosság és a közhitelű nyilvántartás erősödése);

(2) a zálogjog a dologi jogban nagyobb hangsúlyt kapna, mint jelenleg szerződést biztosító mellékkötelezettségként;

(3) a piacgazdaság viszonyai között előtérbe kerül a zálogjog dologi jogi természete, ezért rendszertanilag a dologi jogba tartozik („bár a szisztematizálásnak közvetlen gyakorlati következményei nincsenek”).

A zálogjog Janus-arcú intézmény, mert miközben igaz, hogy a zálogjog lényege az absztrakt szerkezetű kielégítési jog, ennyiben tehát kétségtelenül dologi jellegű, vannak olyan sajátosságai, amelyek nincsenek összhangban a dologi jogok természetével: e jog gyakorlásának feltételei – azaz a zálogjog tartalmának lényeges elemei – nem csak törvényben, hanem részben a zálogjogosult és a zálogkötelezett közötti szerződésben vannak meghatározva, továbbá, a zálogjognak a kielégítési jog mellett lényeges eleme a zálogjogosult és a zálogkötelezett közötti jogviszony, a felek jogai és kötelezettségei. A zálogjog tehát egyidejűleg absztrakt szerkezetű dologi jog valamint a zálogjogosult és a zálogkötelezett közötti kötelmi jogviszony. Ennek következtében a zálogszerződésnek is kettős funkciója van: Egyrészt létrehozza a dologi jellegű zálogjogot, másrészt szabályozza a két fél kötelmi jogviszonyát.

Azt hiszem, a Koncepció kidolgozása során nem került sor a zálogjog Janus-arcú jellegéből fakadó következmények mérlegelésére.

Úgy gondolom, a klasszikus ingatlan jelzálogjog dologi jogi jellege a novellákat megelőző Ptk. alapján sem volt kétséges (az ingatlan-nyilvántartással kapcsolatos problémák és javaslatok ezen írás tárgykörén kívül esnek). A novellák az ingatlan jelzálogjog intézményét alig érintették. A szabályozás fejlesztésének fő iránya az volt, hogy a zálogjog hatékonyan alkalmazható legyen ingó dolgokra és immateriális javakra, amelyek a gazdálkodók – különösen a kis- és középvállalkozók – vagyonának jelentős részét alkotják. Az ingó jelzálogjog és a vagyont terhelő zálogjog kielégítési jogot, mégpedig elsőbbségi kielégítési jogot biztosít, ennyiben tehát dologi jellegű, ugyanakkor nem, vagy csak nagyon korlátozottan érvényesül az a klasszikus szabály, amely szerint a zálogjogot nem érintik harmadik személyeknek a létesítését követően szerzett jogai. A zálogjog tartalmán belül nőtt a szerepe a zálogjogosult és a zálogkötelezett jogviszonyára vonatkozó jogszabályi és szerződéses szabályoknak.

A Janus-arcúság továbbá abban is megmutatkozik, hogy maga a zálogjogosult és zálogkötelezett közötti jogviszony is tekinthető dologi jellegűnek (a zálogjogosultat a zálogkötelezettel szemben is lényegét tekintve ugyanolyan jogok illetik meg, mint bármely más harmadik személlyel szemben), ugyanakkor nem vitatható, hogy ez a jogviszony át van itatva személyes jelleggel is, amely abból fakad, hogy a zálogkötelezett a zálogtárgyat birtokában tartja és annak tulajdonosa is, még ha tulajdonjoga átmenetileg korlátozva is van.  Vitatkozni szeretnék a Koncepciónak azzal a megállapításával, amely szerint a zálogjogi szabályoknak a kötelmi jogból a dologi jogba való áthelyezésének nem lesznek gyakorlati következményei. Az új szövegkörnyezet természetesen más megvilágításba helyezi ugyanazokat a szabályokat, különösen a zálogjog esetében, amellyel kapcsolatban jelenleg is visszatérő jogalkalmazási probléma, hogy nem egyértelmű, hogy az egyes szabályoktól el lehet-e térni vagy sem. Önmagában a dologi jogi környezet e kérdést az utóbbi válasz irányába tolja el. Ezért szükséges, hogy a kódexből egyrészt a jelenleginél világosabban derüljenek ki, hogy a zálogjogi szabályok közül melyek azok, amelyek az adott zálogjogfajta nem-dologi jogi jellegéből következnek, másrészt pedig, világosabban különüljenek el a szigorúan a zálogjogra vonatkozó szabályok a zálogjogot nem csupán megalapító, hanem bizonyos mértékig szabályozó szerződésre vonatkozó szabályoktól.

Jogosnak tartom azt a Koncepcióban szereplő felvetést, amely szerint indokolt lehet a magára a zálogjogra, mint dologi jellegű jogra és a zálogjogot létrehozó és szabályozó szerződésre vonatkozó szabályok különválasztása. A helyzet nyilvánvalóan hasonlítható a tulajdonjog és az adásvételi szerződés viszonyához. Míg a tulajdonjog kérdései a dologi jog körében nyernek szabályozást, az adásvételi szerződés a kötelmi jogba tartozik. A zálogjog esetében is megkülönböztethető a zálogjogosult és a zálogkötelezett közötti kötelmi jogviszony a zálogjogosult és a vele, mint dologi jogosulttal szemben álló mindenki más (amely csoportba e tekintetben a zálogkötelezett is beletartozik) közötti dologi jogviszony. Az előbbi a kötelmi jogban, azon belül vagy a szerződést biztosító kötelmek, vagy pedig a pénz- és értékpapírügyletek körében, az utóbbi pedig a korlátolt dologi jogok körében szabályozható. E szétválasztás igénye még hangsúlyosabban jelentkezik a kötelmi hatályú zálogjog önálló elismerése esetén (az ingó, az immateriális és a vagyont terhelő zálogjog esetében). Ha ez a szétválasztás a kötelmi és a dologi elemek erős összefonódása miatt nem valósítható meg, akkor mindenképpen valamilyen kompromisszumot kell kötni: vagy a dologi részben lesznek kötelmi szabályok, vagy fordítva. Talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogy melyiket válasszuk, hanem az, hogy megfelelően kezeljük a kényszerű kompromisszumból adódó problémákat.

Megfontolandó ezért, hogy nem kellene-e a polgári jogi kodifikáció során a zálogjogosult és a zálogkötelezett közötti kötelmi jogviszonyt a jelenleginél bővebben szabályozni, ezáltal mind a hitelező biztonságát, mind pedig az adósvédelmet erősíteni.

A szerződésre vonatkozó szabályozás anomáliáira jó példa, hogy a törvény a felek jogai és kötelezettségei tekintetében a vagyont terhelő zálogszerződés lehetséges tartalmával kapcsolatban jó szándékú, de inkább zavaró, mint segítő rendelkezéseket tartalmaz. A törvény kifejezetten megengedi, hogy a felek megállapodjanak

(1)    abban a mértékben, amelyet a kielégítést veszélyeztető mértékűnek tekintenek; és

(2) abban, hogy a zálogjogosult a kötelezett gazdálkodását ellenőrizheti.

Úgy gondolom, hogy mindkét kérdés a zálogszerződés felek által szabadon alakítható részének képezi a tartalmát; egyik sem a zálogjog dologi jogi jellegéhez kötődik, és kógens szabályt sem érint. Jogszabály-szerkesztési szempontból lehetséges megoldás lett volna, hogy a törvény diszpozitív szabályként kimondja a hitelező ellenőrzési jogát, az azonban nem illik a diszpozitív jogszabályi környezetbe, hogy megengedje a felek számára valamely kérdés szabályozását. A felek a szerződéses szabadság körében ezeket és hasonló kérdéseket természetesen maguk szabályozhatják. Így például a zálogszerződés a Ptk.-ban írt esetek mellett szabadon meghatározhat további eseteket, amelyekben a zálogjogosult a vagyont terhelő zálogjogot egyedi zálogjoggá alakíthatja át. A felek a szerződéskötéskor maguk választottak az egyedi és a vagyont terhelő zálogjog között, miért ne tehetnék ezt akár oly módon, hogy a maguk által meghatározott feltételekkel jogot adnak a zálogjogosult részére arra, hogy éljen a törvény által meghonosított átalakítás eszközével?

Azt gondolom, fontos egyértelművé tenni, hogy nem a Ptk.- nak ez a rendelkezése, hanem a szerződéses szabadság az, amely e kérdések szabályozását a felek részére lehetővé teszi. Ezek a kérdések a két fél szerződéses kapcsolatába tartoznak, a zálogjog dologi jogi jellegével, abszolút hatályával nem függnek össze, így a szerződéses szabadság alapján törvényi felhatalmazás nélkül sincs akadálya annak, hogy a felek ezeket a zálogszerződésben szabályozzák. A törvény által alkalmazott módszer igen zavaró, mert elbizonytalanít a tekintetben, hogy mennyiben diszpozitívak, illetve kogensek a zálogszerződésre vonatkozó rendelkezések, mennyiben korlátozott a felek szerződéses szabadsága a zálogszerződés esetében. Az ellenőrzési jogot biztosító szabállyal kapcsolatban az is probléma, hogy nem általában a jelzálogjog szabályai körében, hanem a vagyont terhelő zálogjoggal összefüggésben szerepel, ami azt sugallja, hogy ez csak ebben az esetben illeti meg a zálogjogosultat.

Részletek Gárdos István: A zálogjog felülvizsgálata a polgári jogi kodifikáció keretében című tanulmányából.

Megjelent: HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó gondozásában, Polgári jogi kodifikáció című, kéthavonta megjelenő kiadványában.

Doody