A közismert és népszerű alkotmányjogász nagy feltűnést keltett néhány héttel ezelőtti bejelentésével, miszerint felhagy az ügyvédi tevékenységével. A 168ora.hu kérésére meg is indokolta részletesen, hogy mi áll a döntése hátterében.

Sütő András szerint a törvény igazsága általános és sajnos hozzávetőleges, mint a katonabakancs. Ma itthon – az ócska PR-t nem számítva – rendre szembekerül egymással a törvény és az igazság. Jogállamban nincs alanyi joga senkinek az igazságra, ám éppen ezért volna joga európai megoldásra, fair eljárásra, hatékony, korrekt jogorvoslati rendszerre.

Csakhogy egy hármas befutó lassan jobban megtippelhető, mint egy elfuserált jogi kázus honi végeredménye. (Kivéve a gyevi bíró földjét, trafikját, pályázatát, takarékpénztárát stb., ahol előre eldöntött minden.) A jogi norma általános jellegét többtucatnyi ügyben az egyedi mód – a személyre szabott, X-nek kedvező, Y-nak hátrányos jogfarigcsálás – váltja fel. Ma a jogalkotásnak tisztességes megalapozása, végiggondolása, illesztése, feltételrendszere, minőségbiztosítása, (ellen)próbája nincsen: kezeletlen közelmúltbeli sérelemre lő vele a közhatalom – csípőből, avatatlan kézzel.

Balkézről fogadott avagy fogadatlan prókátorok kodifikálnak: baráti irodák mélyéről szinte éber kómában öntik kilóra a senki által nem legitimált, kontrollált paragrafustengert. Olykor a beterjesztő sem ismeri az általa vagy nála megrendelt agyszülemény tekervényeit; mindegy is, legfeljebb majd még párszor igazítanak rajta. Tisztségosztogatáskor vizionálnak ugyan jobb, gondosabb törvényalkotást, de az eddigi rapid, többséget abszolutizáló trend sértetlen, javíthatatlan. Gulyásbolsevizmus.

A katonabakancs-miliő viszont telitalálat: íme, a fél évszázaddal ezelőtti jogi szemlélet s hozzáállás reinkarnációja – új ideológiával leöntve. (Szabadság)harc van, unortodoxia, jaj a talp alá valóknak! Bakancslista – végítélet? Kivételező, avagy megtorló szándékkal és logikával íródnak jogszabályok, sőt rendre utólag akarnak velük legalizálni bajt, botrányt, önző igényt, nem tetsző ítéletet, külhoni elmarasztalást. Találnak, bedobnak egy kommunikációs panelt vagy egy letarolható-megszerezhető gazdasági esélyt: törvényt faragnak rá.

A joggal úgy bánnak, mint egy cédával, sőt ki sem fizetik, illetve mással fizettetik ki. Az önérdekű, makacs tévhit, a kisszerű mindenhatóság sokáig ülhet tort. Pedig a jogrendszernek is megvolnának a saját axiómái, rendszeralkotó ismérvei, határai és metodikai fogásai: mindezek ideig-óráig iktathatók ki csupán. A végső következmény előbb a rendszer diszfunkciója (díszfunkciója), majd annak összeomlása lesz: csakúgy, mint más állami-társadalmi alrendszer felbomlásakor, azzal összefüggésben.

Bejelentésem részlete volt minap: dermesztő jelek mutatkoznak a jogéletben, nem muszáj mindenhez, bármihez asszisztálni. Ügyvédi visszavonulásom tiltakozás is a képtelen közjogi közállapotok ellen. Hagyjuk a személyes mozzanatokat, elég talán ennyi: a tűzből mentett hegedű is szól, csak másként. Nem vakmerő, nem konzekvens, hanem bolond az, aki a kliens pénzén próbálkozik nyerni ott, ahol intézményesült, plusz szubjektív okból neki (!?) ez majdhogynem elérhetetlen. Nincs vitám azzal, hogy sok ezer ügyvédkolléga a rossz és romló körülmények ellenére kitart. Ahhoz se fűznék megjegyzést, hogy a susnyásban, zavaros(b)an halászó jogi képviselő él, néha visszaél a helyzettel. Lelke rajta. Csak az intézményesült gondokról szólnék, mert azok kalodába zárják, prostituálják a tisztességes üzletet, a normális jogéletet.

Recseg-ropog, de még nem dőlt le, illetve össze az igazságszolgáltatás, s benne a bírói függetlenség. Habár nem csupán szakmai okból mind gyakoribb az, hogy totótippekkel lehet csak illetni egyes ügyek végkimenetét. A jogbiztonság, a klasszikus elvek győzelme ritka vendég ott, ahol a bírát is kényszerbe hozza az alkalmi, alsó szintű és színvonalú jogalkotás. Jogállamban a bíró szuverén döntnök: itthon ilyen is, olyan is található. Nem ez a legrosszabb. A kilencvenes évek felszálló ága után mára az AB-re ráégett a mondás: 15 taláros, talányos Buddha-szobor ül ájtatosan, többfelé pislogva, megtört mosollyal a nagy semmi felett.

Ma a jogalkotásnak tisztességes megalapozása, végiggondolása, illesztése, feltételrendszere, minőségbiztosítása, (ellen)próbája nincsen: kezeletlen közelmúltbeli sérelemre lő vele a közhatalom – csípőből, avatatlan kézzel.

Ami a közigazgatást illeti: a közügyekből, köztük a közpénzügyekből is kiveszett a minőség, a felelősség. 1989-ben hittel vallottuk: a bírálat során nem az a fontos, ki mondja, hanem az, mit mond. Ha igaza van, köszönet jár neki érte, a kijavítás evidens. Ma: bornírt titkolózás a köbön. 1989: ezentúl a közvagyon-közpénzügy kezelése úgy legyen „hűséges”, hogy az törvényes, átlátható, takarékos, célszerű és hatékony. Paks II. és más projektek tanúsítják: ritka, hogy ebből az ötből egyszerre megvan kettő, pláne három. Hasonló egybevetés: az európai kormányzás fehér könyvében öt alapelv szerepel. Nyitottság, részvétel, elszámoltathatóság, hatékonyság és a koherencia követelménye. Nálunk az ötből egyszerre talán csak kettő van jelen. A hiányt ígérgetések, üzengetések, hatalmi próbálkozások, link dumák és jogi csűrcsavarok pótolnák.

Öreg hiba, hogy az ok és az okozat felcserélődik, avagy üti egymást. Két alapösszefüggés adhat megvilágítást. Az egyik: ismert társadalomszervező mód a demokratikus jogállamiság, a felsőbbségi diktatúra, a káoszba hajló anarchia. Egyszerre mindhárom rajtunk ül. A közjogból kiveszett a jogállam alkotmányos értékrendje, a magánjogban valamelyest megmaradt. Erőlködik, tolakodik, tarol a centrális erőtér, holott sem ereje, sem kedve, sem tudása, sem módja nincs mindent rendben (és nem pusztán félelemben) tartani. A végeken, a falvakban, az intézményekben halmozódnak a megoldatlanságok, káosz honol. Az értékválasztás nem tetszőleges: a nemcsak színlelt jogállamiság a személy(ek) helyett a törvények, alkotmányos intézmények uralma s összjátéka. Ezért alapérték volna, s tán lesz valamikor.

A másik: egy rendes demokrácia állama fellép közhatalomként, és pénzt juttat közfeladatok valóra váltójaként, „köz-gazdaként”, tulajdonosként, közmecénásként, azaz közgazdaságilag befolyásol, pályáztat, ösztönöz, illetve politikai partnerként együttműködik, színteret ad és szolgál. Mindez kiegyensúlyozott, rugalmas összhangot kíván. Itthon a kis és nagy (például: segítő norvég) pénzügyeket a civil kurázsi kehes-kehis szakítópróbája szimbolizálja. A (köz)hatalom sem nem képes, sem nem hajlandó a gazdájával, a civil társadalommal méltó kapcsolatot ápolni, partnerként együttműködni. Uralni szeret, nem alázattal szolgálni.

Mindez együtt a kakukk fészekalja. Beletartozni, aláállni, madárnak tűnni, vele rikoltozni méltatlan. Oktatóként, elemzőként, előadóként szólni azonban muszáj, és ügyködni is érdemes azon, hogy a mai beszámíthatatlanságot majd felváltsa a jogállam kiszámíthatósága.

Kolláth György