. Ma Szabolcs napja van.
Lélekgondozás, együttgondolkodás - Filoterápia
2012-12-21 18:38:21
Lélekgondozás, együttgondolkodás - Filoterápia

Lélekgondozás, együttgondolkodás - Filoterápia

Télvíz idején, az ünnepek táján egyre szaporodnak a gondok, s hajlamosak vagyunk mindent sötétebben látni. Ilyenkor sokat segíthet egy, netán több jó beszélgetés, s máris kisebbnek látszanak a megoldhatatlannak tűnő problémák is. Egy viszonylag fiatal módszer, a filoterápia éppen ilyen élethelyzeteken vezethet át. .Erről beszélgettünk dr. Benedetti Gáborral.

 

Manapság mindenki egyre tudatosabban őrzi egészségét és majd mindenki tisztában van azzal is, hogy nemcsak fizikai fájdalommal kísért probléma a betegség. Már a korszerű orvostudomány is elfogadja, hogy, ha rendben a lélek, a szellem, akkor gyorsabban gyógyul a test, sőt, ellenállóbb a betegségekkel szemben is. Fordulhatunk pszichológushoz, mehetünk lazító masszázsra, de az is tudjuk, hogy a színek, hangok illatok is – megfelelően keverve – gyógyító erővel bírnak. S, hogy még nagyobb legyen a bőség, megérkezett Magyarországra is egy harmincéves múltra visszatekintő módszer, a filozófiai praxis. A nemzetközi sikertörténet nálunk folytatódhat. Elsőre talán különösen hangzik, de itt a terapeuták filozófusok, akik a több ezer évre visszatekintő tudomány által összegyűjtött tapasztalatot használják munkájuk során. Mi is ez? Egész röviden: kliens és terapeuta közös gondolkodásával megvalósuló életvezetési tanácsadás.

Miért fordulnak ma oly sokan az ezoterikus lelkigondozástól az együttgondolkodással járó lelkigondozáshoz, mely az érzelmek mellett az értelemre, a racionális belátásra is nagy hangsúlyt helyez? Erről kérdeztük dr. Benedetti Gábort.

 

Fővárosi Hírhatár: Egyáltalán miért kezd el érdeklődni egy PhD-t szerzett filozófus az elméleti filozófia mellett a filozófiai alapokon történő lelkigondozás iránt?

 

Benedetti Gábor: A filoterápia során is az elméleti filozófia egyfajta mindennapi felhasználásáról van szó, hiszen a filozófia gyakorlásának számos útja lehet. A klienssel való együttgondolkodás során a filozófia gyakorlati haszna éppolyan nyilvánvaló lesz, akár az orvostudományé, a pedagógiáé, vagy a tervezésé. A filozófusok egyik legfontosabb tevékenysége a középiskolai, egyetemi, posztgraduális szintű oktatás, valamint ezzel együtt járó tudományos, kutatói tevékenység – de korántsem ez a filozófia kizárólagos társadalmi szerepe. Németországban, az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában a filozófiai gyakorlati alkalmazásának (a „filozófiai praxisnak”) komoly szakszövetségei vannak, saját folyóiratokkal rendelkeznek, a nagyvállalatok filozófus tanácsadókat alkalmaznak, a segítségre szoruló emberek filozófusoktól kérnek életvezetési tanácsokat. Ez már csak nálunk újdonság.

 

F.H: Magyarországon elsők között a Magyar Filoterápia Alapítvány tagjai kezdtek foglalkozni életvezetési tanácsadással. Milyen konkrét céllal kerültetek egymással kapcsolatba, vagy a ma oly divatos kifejezéssel: mi a küldetés? 

 

B.G: Egészen konkrétan azzal a céllal kerültünk kapcsolatba, hogy Magyarországon is megvalósítsuk a filozófia Szókratészig visszavezethető gyakorlati alkalmazását. Az ókorban a filozófusok egyúttal lélekgondozók is voltak, napi kapcsolatban voltak az emberekkel, s csak a középkor, mások szerint az újkor idején vonultak el magányos elefántcsonttornyukba, (leszámítva néhány, a közéletben, politikai életben részt vállaló, véleményt formáló filozófust, hiszen a közírói tevékenység is fontos terepe lehet az alkalmazott bölcseletnek, filozófiai praxisnak). Ma a kézrátételtől a virágterápiáig (ami fito, és véletlenül sem filoterápia!) számos megközelítést neveznek terápiának, miközben gyakran elfelejtjük, hogy a gondokat legkézenfekvőbb módon gondolkodással lehet orvosolni. „Fájdalmamra orvosságot a filozófiától kérek” – mondta Cicero, de később a pszichológusok (kezdetben főképpen a tudatalatti felszínre hozásával) vették át a lélekgondozás tevékenyégét. A filoterápia alapvetően nem a tudatalattival, hanem nagyon is a tudatos énnel foglalkozik, a gondolkodó emberrel.

Életének bizonyos szakaszában, nehéz élethelyzetekben minden gondolkodó ember „filozofál”, elgondolkodik az „élet értelmén”, az élet nagy kérdésein: a filozófus is ezt teszi, ám az évezredek alatt tisztázott fogalmi háttér ismeretével. Ha tetszik, a filoterápia során a mindenkiben meglévő filozófussal gondolkodunk közösen a megoldási lehetőségekről.  

 

F.H: Ezek szerint a filoterápiát nem úgy kell elképzelni, hogy a beteg félálomban felidézi a tudatalatti emlékeket, a terapeuta pedig okosan bólogatva hallgatja…

   

B.G: Bár a népszerű filmekből így tűnik, a pszichológusok sem feltétlenül így dolgoznak. A pszichológiai tanácsadástól a filoterápia nem elsősorban a technikájában különbözik – amennyiben ennek is a beszéd az elsődleges eszköze – hanem az elméleti hátterében és a gondok megközelítésében. Abszolút interaktív tanácsadásról van szó, ahol a klienst nem betegként kezelik, hanem normális, egészséges emberek beszélgetnek egymással, ahol a terapeutához fordulók lelki, életvezetési nehézségeikre szeretnének megoldást találni. Márpedig életünk során mindannyian szembesülünk gondokkal, nem is szólva magának az életnek a gondjáról, az alapvető, természetes kétségekről. A filoterápia nem „problémákat” old meg, mintha náthát gyógyítana, hanem gondokat próbál enyhíteni közös gondolkodással.

 

F.H: Még is mennyiben más, ahogy egy filozófus enyhítheti a gondjainkat, mint ahogy egy „beszélgetős” technikával dolgozó pszichológus?

 

B.G: A filozófia képzés során, illetve filozófiai tevékenységet folytatva, idővel egészen speciális, széles látókörre tehet szert az ember, illetve olyan elvonatkoztató képességre, ami kiválóan alkalmazható a terápia során. A filoterapeuta nem sablonokkal dolgozik, nem skatulyákat keres, amikbe minden „problémát” be lehet gyömöszölni, hanem kimondottan az egyedi gondot, a hozzá fordulók konkrét ügyét vizsgálja, saját gondolkodásához viszonyítva. Mindezt széles bölcseleti háttérrel felvértezve teszi. A filoteraputa képes lehet mindenki másnál több nézőpontból vizsgálni az adott helyzetet, másrészt képes lehet egy adott gondot fogalmi szinten is elemezni – talán meglepő módon gyakran a rossz fogalomhasználat vezet tévútra minket (példaként elég, ha a boldogság fogalmának számos különböző értelmezésére gondolunk).

 

F.H: Hová fordulhatnak, akik segítséget szeretnének kérni és milyen lelki nehézségek esetén javasolja a terápiát?

 

B.G: A Magyar Filozófiai Alapítvány honlapján találhatók az elérhetőségeink , de jelen vagyunk természetesen a facebookon is 

A filoterápiát azoknak javaslom, akik alapvetően életvezetési kérdéseikre keresnek választ, az élet bármely területén. Nem súlyos betegeket gyógyítunk, nem csodákat ígérünk, hanem közösen olyan nézőpontot keresünk, amelyből a lehető legjobban megközelíthető a gond lényege, s ez által vagy enyhíthető, vagy – idővel – meg is szüntethető a fájdalom.

 

F.H: Milyen távlati tervei vannak az Alapítványnak?

 

B.G: A filozófia gyakorlása manapság számos területen alkalmazható. A Magyar Filoterápia alapítvány is szeretne a külföldi trendekhez kapcsolódni, így a terápia és személyiségfejlesztés mellett dolgozunk egy filozófiai kávéház elindításán, illetve vállalatok számára is szeretnénk elérhetővé tenni a filozófiai tanácsadást. ( szolcsánszky- fotó. Halász Nóra)

 

 

 ___________________________________________

 

 

A boldogság - Válaszol a filoterapeuta

 

Gondjaink gyökere nagyon sok esetben vagy a helytelen gondolkodásban, vagy a gondolkodás hiányában keresendő. Nem is gondolnánk, de gyakran például fogalmaink helytelen értelmezése miatt gyötrődünk. Ilyen esetekben, ha nem is megoldást, de jelentős enyhülést hozhat, ha alaposabban átgondoljuk, vajon tényleg értelmesen, következetesen használjuk-e olyan fogalmainkat, mint a szerelem, barátság, jólét – vagy éppen a boldogság fogalma.

 

Mennyiféle értelmezése lehet csak ennek a szónak is, mint boldogság?

„Játszd velem a legszebb társasjátékot. Játssz velem boldogságot. Mert egyedül nem tudok. Mert nélküled nem tudok. Mert nem lehet. Mert a boldogjátékhoz két ember kell. A játékszabály egyszerű. Csak adni kell. A szívünket. Egymásnak. Mindig adni, mindig kapni. Így válik egész életünk egyetlen nagy karácsonnyá. Játssz velem- . Csitáry –Hoch Tamás

 

Vagy egy másik, ahogy William Feather gondolja: „Nagyon sok ember számára hiányzik a boldogság. De nem azért, mert nem találtak rá, hanem azért, mert nem álltak meg, hogy élvezzék.”

 

.És mit gondol a témáról a filoterapeuta?

 

Ezek a fogalmak nyilván ezerféleképp értelmezhetők, sőt, kis mértékben akár egyénenként változó értelmezést is kaphatnak, de legalább saját magunk számára fontos tisztázni, mit jelentenek nekünk ezek a szavak. Mire vágyunk, legalább többé-kevésbé megfogalmazva, ha például szerelemre, barátságra, jólétre vagy boldogságra vágyunk.

Pontosan soha nem fogjuk megfogalmazni érzelmeinket, hiszen erre nem is alkalmas a nyelv. Jelen sorozatunkban sem arra teszünk kísérletet, hogy definiáljunk néhány gyakran használt fogalmat, hanem arra, hogy példákat adjunk, milyen kísérletek történtek már a múltban életünk fontos fogalmainak tisztázására.

 

Gondolatok a „boldogság”-ról 1.

 

„A pénz nem boldogít” – szokták mondani, de válaszul gyakran hangzik el egy másik mondás, miszerint „savanyú a szőlő”.

A hinduk egyik legszebb szent szövege, a Bhagavad-Gíta szerint az anyagi természetű boldogság hamis boldogság, hiszen anyagi feltételekhez kötött. Átmenetileg boldognak hihetjük magunkat, de a hindu vallás szerint az anyagi természetű dolgok, javak (pénz, érzéki örömök, sőt, még a családi örömök is) csak illúziók, így az általuk kapott boldogságunk is csak illúzió. Életünk, illetve az egyes boldognak hitt időszakaink mulandóságának tapasztalata nyilván már a történelem hajnalán arra késztette a gondolkodó embert, hogy ne tulajdonítson túl nagy jelentőséget a pillanatnyi örömöknek, mert azok előbb-utóbb elillannak.

 

Az Ószövetségben Salamon zsidó király meglepően hasonló szellemben beszél a földi javakról, mint a Bhagavad-Gíta. „Hiúságok hiúsága, minden hiúság!” - mondja, hiszen a halál bármikor véget vethet az anyagi javak, az érzéki örömök élvezetének.

A keresztény gondolkodásban a földi, evilági létünknek ugyan sokkal nagyobb jelentősége van, mint a hinduizmusban, de a valódi boldogság továbbra sem itt, hanem a túlvilágon vár(hat) ránk.

 

Igen ám, de mi a helyzet azokkal, akik nem hisznek abban, hogy a földi boldogtalanság után mennyei boldogság vár majd rájuk, s az örök nyugalom, a Mindenséggel való összeolvadás ígérete sem vigasztalja őket? Akik igenis itt és most szeretnének valamilyen formában boldogságra lelni? Vajon tudják, mit is akarnak valójában?

 

___________________________


3. Ésszel-lélekkel – válaszol a filoterapeuta

A boldogság kék madarát egy életen át keressük, s többnyire mindig csak utólag vesszük észre, hogy ott volt velünk, az orrunk előtt, csak annyira el voltunk foglalva a kergetéssel, hogy lemaradtunk róla. A boldogság pedig ott lehet minden pillanatban, ha megfelelően értelmezzük, és a helyén kezeljük a dolgokat.

 

 

Megérkezett az első kérdés, és arra a válasz

"Kedves Gábor!


A cikkedet olvasva kíváncsi lennék a véleményedre egy aktuális problémám kapcsán.
Nemrég megvettük Kedvesemmel az első, közös lakásunkat. Kezdetben nagy volt az öröm, mert ez előtt külön éltünk, a szüleinknél.
Azonban az új lakással hirtelen megugrottak a kiadások is, elég sok munkát kell plusszban vállalnom, hogy gond nélkül kijöjjünk egy hónapban, ne kelljen lejjebb adni a megszokott színvonalból. (amit egyébként nem mondanék egy fényűző életszínvonalnak. Ki tudjuk fizetni a számlákat, kijön a kaja, és egy kicsi marad szórakozásra is.) Ettől persze én is fáradtabb vagyok, hétköznap napi 12-15 órát dolgozom. Ilyenkor szinte csak aludni járok haza. A párommal egyre több vitám van, úgy érzi, hogy elhanyagolom, hogy alig tudunk valami időt együtt tölteni. De ha ezt nem csinálnám, nem tudom, hogy jönnénk ki a pénzből. Ő még egyetemen tanul, nem dolgozik. Mi a megoldás erre a helyzetre? "

 

Kedves Ferenc!

 

Köszönöm a kérdést, különösen, mert szorosan kapcsolódik legutóbbi témánkhoz, a boldogság fogalmának kérdéséhez (még ha ez nem is látszik első ránézésre.)

A megoldást Önnek, ideális esetben pedig Önöknek közösen kell megtalálniuk – a bölcseleti hagyományok azonban itt is útmutatást adhatnak.

Amit személy szerint első lépésként javasolnék: egy nyugodt hétvégi órát szánjanak rá a párjával arra, hogy egymást türelmesen végighallgatva, mindenekelőtt közös erővel próbálják meg egyeztetni az igényeiket. Leveléből ugyanis úgy tűnik, Ön nagyobb hangsúlyt helyez a minél jobb anyagi lehetőségek megteremtésére, míg kedvese akár nehezebb anyagi körülmények árán is (!) több időt töltene Önnel kettesben.

Tehát igaza van azoknak, akik szerint a pénz nem boldogít? Nos, önmagában nyilván nem boldogít, ám, ha a legkisebb jelentőséget is tulajdonítjuk földi életünknek, nehezen vitatható, hogy bizonyos pénzügyi alapokra szükség van ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Ezt már a görög gondolkodók) is megfogalmazták. Például az „arany középút”, „a bölcs mértékletesség” képviselőjének tartott Arisztotelész szerint külső javak nélkül nem érhetjük el a boldogságot.

Igen ám, de egy párkapcsolatban a két félnek többnyire eltérőek a „boldogságukhoz” szükségesnek vélt alapvető anyagi igényeik. Az Ön esetében úgy látszik, párja úgy mérlegel, hogy nem éri meg feláldozni túl sok szabadidőt pénzszerzésre, ahelyett, hogy kettesben lennének. A megoldás felé innentől kezdve két út is vezethet. Egyrészt a száraz matematikai számítás: mennyi időt kell Önnek „túlóráznia” ahhoz, hogy jusson az alapvető megélhetésre – és ha ezen felül egy csepp szabadidejük sem marad, bizony a párjának is mérlegelnie kell, tudja-e a jövőben az Ön fizetése egymagában fedezni az Ő egyetemi tanulmányait? Ha nem, nyilván további lépéseken kell törni a fejüket, ha még szórakozásra is szeretnének költeni.

És itt a másik út, ami persze sokáig az elsővel is együtt halad: mit jelent Önnek a szórakozás (és főleg milyen költségeket), és mit a kedvesének? Nem biztos, hogy ebben teljes az egyetértés. Ezeket a kérdéseket már Önöknek kell tisztázniuk, illetve, ha ez nem lenne elegendő, látogassanak el hozzánk mindketten, hogy részleteiben is feltárhassuk gondjaikat, és közösen találjunk rá kielégítő megoldást!

 

 _______________________

 

4. A kifogyhatatlan boldogság

 

Úgy érezzük, hogy kevés jut belőle, de a filoterapeuta válaszaiból az derül ki, hogy oly sok helyen rátalálhatunk, ha elég figyelmesek vagyunk., hisz mindenki másként, éli meg a boldogságot, és más is jelent számára boldogságot.

 

Kedves Olvasók!

 

Köszönöm leveleiket, melyeket a boldogság-fogalom témakörében küldtek (és persze azokét is, akik egész más ügyben kérték a véleményem – a későbbiekben még visszatérünk ezekre is).

A mai alkalommal Flórától kértem engedélyt, hogy kivonatosan közölhessem kérdését, illetve válaszom rövidített változatát. Úgy gondoltam, talán az ő problémája kapcsolódik legszorosabban – és legáltalánosabban – a boldogság mibenlétének kérdéséhez. Íme:

 

"Kedves Gábor!

Mostanában az a kérdés foglalkoztat leginkább, hogy mitől függ valójában, hogy boldogok vagyunk-e? Létezhet-e az életünk jobbá tételére valamilyen recept, vagy csak az egyéniség határozza meg, ki mitől képes a boldogságra? Vannak-e olyan örök érvényű dolgok, melyek bármelyik embert boldoggá tehetik, vagy minden relatív?

Kíváncsian várom a véleményedet!

Üdvözlettel: Flóra"

 

Kedves Flóra!

Nagyon köszönöm kérdését, mely valóban gyökerénél ragadja meg a problémát. Addig rendben van, hogy történetileg nyilvánvalóan felvázolhatók a boldogság mibenlétére adott legfontosabb filozófiai válaszok, fogalmi definíciók, de van-e ezek között olyan, ami egyfajta biztos receptként adna útmutatást az életben.

Nos, egyfelől, ha lenne ilyen, azt hiszem, mindannyian tudnánk róla. Ha lenne olyan recept a boldogsághoz, ami mindenki számára egyértelműen a boldogsághoz vezető utat jelentené, nem is lenne kérdés, van-e ilyen recept – hiszen mindenki ez alapján keresné a boldogságot. Igaz, a történelem során a nagy világvallások boldogság-receptjeit emberek milliói-milliárdjai fogadták már el, hiszen például a hindu, a keresztény vagy az iszlám vallás hívei mind-mind meg vannak győződve arról, hogy aki az ő vallásukat követi, az boldog ember lesz – ha nem is földi élete során, de legalábbis valamiféle „túlvilágon”. Igen ám, de egyik vallás sem hódította meg az egész emberiséget, ahogy a filozófusok boldogság-receptjei is csak bizonyos szűkebb-tágabb körökben váltak elfogadottá.

Másfelől viszont, véleményem szerint, mégiscsak van valami, ami közösnek, legalábbis közös alapnak tűnik minden vallás és filozófiai irányzat boldogság-fogalmainál: ez pedig a boldogságnak valamiféle elégedettségként, ha úgy tetszik, megelégedettségként való értelmezése. (Bár elképzelhető olyan boldogság-fogalom, mely éppen az örök nyughatatlanságban látja az emberi boldogságot, ez a nyughatatlanság sem feltétlenül elégedetlenséget jelent: mindössze arról van szó, hogy valaki nem a nyugalomban találja meg az elégedettséget.)

Az elégedettség ez esetben azt jelenti, hogy egy adott helyzetben, időpontban nem kívánunk további javakat, örömöket, hanem elég az, ami éppen van. Nyilván ez az elégedettség lehet tartós, vagy lehet épp csak pillanatnyi állapot is (akár mesterségesen előidézett pillanatnyi állapot), de „örök boldogságra” mi emberek, természetünknél fogva (halandóság, betegségek, mások halandósága, stb.) nem számíthatunk – legalábbis nem e világon. Azonban, ha életünk során gyakran vagyunk elégedettek aktuális állapotunkkal, akkor bizonyos értelemben inkább lehetünk boldogok, mint boldogtalanok.

 Talán érdemes tehát arra törekedni, hogy elégedettek legyünk helyzetünkkel – de ez nem azt jelenti, hogy bármilyen helyzettel elégedettnek kell lennünk. Nem feltétlenül kell egyetértenünk például az ókori görög sztoikusokkal, akik szerint a külső javaknak semmi közük a boldogsághoz, hiszen ha megszabadulunk bizonyos „indulatoktól” (például a vágyakozástól), akkor sztoikus nyugalommal tűrhetjük a sorscsapásokat, mégis boldogok leszünk.  Véleményem szerint a sors, a szerencse vagy balszerencse igenis sokat számít (már születésünktől fogva), de nyilván sokat tehetünk azért, hogy bizonyos külső javak biztosításával, és emellett vágyaink reális helyzetünkhöz való igazításával elégedettebbek, ezáltal boldogabbak legyünk. 

_________________________

 

5. BOLDOGSÁGRÓL AZ ÓKORI GÖRÖGÖK

Kedves Olvasók!

 

Folyamatosan érkeznek hozzánk leveleik a boldogság fogalmának témakörében, ezúttal azonban egy ki muníciót szeretnénk adni a további együttgondolkodáshoz. A korábbi bevezetés után most egy rövid filozófiatörténeti összefoglalást olvashatnak arról, miként vélekedtek a boldogságról a legfőbb ókori görög filozófiai irányzatok képviselői.

 

Gondolatok a „boldogság”-ról 2. - a görögök

 

Az evilági boldogság mibenlétét az ókori görög gondolkodók valamilyen módon általában a mértéktartás, a harmónia fogalmával kötötték össze. A platóni „kardinális” erényeket, vagyis a bölcsességet, a bátorságot, a mértékletességet és az igazságosságot azért kell gyakorolnunk, hogy boldogok legyünk. Más kérdés, hogy ezen a földön alapvetően nem az egyes egyén, hanem a nagyobb közösség, az állam boldogsága a legfőbb cél – az egyén halhatatlan lelke a valódi boldogságot a túlvilágon találhatja meg, mint korábban, a püthagoreus, vagy később, a keresztény gondolkodásban.

Egy nagyobb közösség összességében „boldog” lehet, de az egyéni boldogság, mint az erény következménye azért problémás evilági létezésünkben, mert a legerényesebb ember sem lehet boldog folyamatos sorscsapások közepette.

 Arisztotelész így ír erről: „aki a kerékbe tört, vagy a súlyos sorscsapások közt hánykódó embert, ha erkölcsileg jó, már boldognak is nevezi, az akarva, nem akarva képtelenséget állít.” Mindenesetre, aki boldog akar lenni, annak az arany középútra kell törekednie: kerülnie kell például a túlzott gyönyöröket, de az érzéketlenséget is, a túlzott fösvénységet, de a tékozlást is, nem szabad gyávának lennie, de túl vakmerőnek sem, és így tovább.

A sztoikusok szerint ezzel szemben igenis elérhető olyan indulatmentes állapot, ahol semmiféle sorscsapás nem tud minket kizökkenteni boldog nyugalmunkból. Ez az állapot az apátia, a teljes mentesség a vidámságtól, bosszúságtól, vágyakozástól és félelemtől. Ez összevethető a hindu gondolkodásban a teljes vágytalanság elérésével, mint az egyes ember evilági céljával, ám a sztoikusoknál ez az állapot nem jógagyakorlatokkal, hanem az ész helyes használatával érhető el. Ha tökéletesen logikusan gondolkodunk, a külső javaknak semmiféle szerepet nem fogunk tulajdonítani a boldogságunkban. Az erény, a boldogsághoz vezető út éppen abban áll, hogy felismerjük a dolgok valódi erkölcsi értékét.

  Epikurosz is a nyugalomban látja a boldogságot, ám ez legalább annyira testi, mint lelki nyugalom: a fájdalomtól és nyugtalanságtól való mentesség. Életünk célja nem más, mint az öröm, ami testileg már az elemi szükségletek kielégítésével elérhető. Ha nem éhezünk, szomjazunk vagy fázunk, elégedettek lehetünk. A lelki békéhez pedig az erényes élet vezet.

A szkeptikusok is a nyugtalanságot akarták kiküszöbölni a boldogság eléréséhez. Éliszi Pürrhon, Nagy Sándor kortársa szerint akkor érjük el a lélek nyugalmát, ha nem törekszünk a dolgok megismerésére és értékelésére. Az erkölcsi ítéletek arról, mi jó és mi rossz, csak összezavarják az embert, nyugtalanságot idéznek elő. Minden relatív, legfeljebb annyit mondhatunk valamiről, hogy talán inkább rossz, mint jó, és fordítva. De a legjobb környezetünk erkölcseihez alkalmazkodni, belül persze kételkedve, és lehetőleg minél több cselekvéstől tartózkodva.

Az újplatonikusok már a kereszténység első évszázadaiban működtek, s nagy befolyást gyakoroltak a későbbi keresztény tanokra. A boldogság keresését az Egyhez, az abszolút egységhez és teljességhez való felemelkedéshez kötötték, ilyen értelemben a földi boldogság újra elveszti jelentőségét, s egyfajta túlvilági boldogság elérése válik földi életünk céljává. Lelkünket el kell választanunk az anyagi világtól ahhoz, hogy elérjük az Egy fényét, hogy megtisztuljunk. A felemelkedés eszköze a kontempláció, a célt pedig akkor érjük el, ha közvetlenül elmélyedünk az Egy szemléletében, és extázis útján megszabadulunk minden anyagi kötöttségtől. (Itt is rendkívül erős párhuzam vonható a hindu tanításokkal.)

Az evilági boldogság kérdése az európai gondolkodásban legközelebb majd az itáliai humanisták, a reneszánsz-újplatonisták nyomán válik központi témává a filozófiatörténetben – de erről majd később.    

 ______________________________

6. Elengedni boldogan

Nagy öröm, mikor egy gyermek megszületik, és mire észbe kap a szülő, azt veszi észre, hogy felnőtt sarja az önállósodás útjára lépett. Nem könnyű ezt az új helyzetet boldogan átélni, pedig mindenki jobban érzi magát a bőrében, ha nehéz szívvel, de boldogan engedjük  szabadon szárnyalni őket.

 

Richard Templar számos önfejlesztő könyv szerzője szerint a szülő is ember, aki a nevelés rögös útján számos hibát is elkövet, hisz olyan munkát végez tizennyolc éven át, amihez nem szerzett szakképesítést… Igen jól-rosszul kormányozzuk gyermekeinket a felnőttkorig, és nem elég, hogy abból a cseppnyi, kedves apróságból, lázadó kamaszból egyszer csak termetes felnőtt lesz, hanem az elszakadás drámáját is meg kell érni. A szülő tele van kétséggel, hogy boldogul majd a gyerek a kinti világban nélküle, akkor is, ha fejével tudja, ez a helyes lépés

 

Nem fogsz elveszíteni minket, mert soha nem fogunk elhagyni téged és elfelejtkezni rólad. Hogyan is tehetnénk? Te hívtál életre minket, figyelemmel kísérted sorsunkat és erőt öntöttél belénk. Most azonban... eljött a mi időnk. Engedj el minket, és közelebb leszünk hozzád, mint valaha voltunk! Hadd vegyük a jövőnk sorsát a saját kezünkbe, és alakítsuk úgy, ahogy a legjobbnak látjuk! Bízz azokban, akiket megalkottál!(J.R.WARD)

Filoterapeutánkat is hasonló problémával kereste meg egy olvasó. Mit válaszolt Erika problémájára Gábor?


Kedves Gábor!


Olvastam tanácsait a boldogságról. Az én kérdésem is ezzel kapcsolatos. A fiam, aki már bent jár a felnőttkorban, kirepült a családi fészekből, mivel életében először szerelmes lett. Szinte azonnal összeköltöztek a lánnyal. A lánnyal semmi bajom, de én azt szerettem volna, ha még keresget, világot lát, mielőtt belemegy egy ilyen szoros kötelékbe. Úgy érzem most zárta magát egy kalickába. Hogyan kezeljem ezt a helyzetet, mennyire szóljak bele, hogy én is, s a fiam is boldog lehessen?
Erika

 

Kedves Erika!

 

Köszönöm kérdését.

Nehéz ilyen konkrét ügyben ismeretlenül tanácsot adni, mert a filoterápia kifejezetten a személyre szóló, személyes problémákkal foglalkozó együttgondolkodás – de azért elöljáróban meg lehet fogalmazni egy-két általános érvényű gondolatot. Ez esetben a legfontosabb általános érvényű gondolat paradox módon az, hogy a szerelemre vonatkozóan nem érdemes általános érvényű tanácsokat osztogatni.

Bár napjainkban a nyugati kultúrkörben inkább az a divat, hogy a fiatalok előbb keresgélnek, kalandoznak, igyekeznek minél több „élettapasztalatot” szerezni, mielőtt összekötik valakivel az életüket – ez nem feltétlenül döntő a későbbi boldog párkapcsolat szempontjából.

Talán azzal kezdeném, hogy az élettapasztalat nem feltétlenül azt jelenti, amit manapság sugall a média, a közgondolkodás. Talán furcsán hangzik, de nem feltétlenül attól leszünk tapasztaltabbak, ha minél több dolgot „kipróbálunk”: nem kell ahhoz bungee jumping, vadvízi evezés és sziklamászás, hogy kalandos legyen az életünk. Sőt. Még „világot látni” sem szükséges ahhoz, hogy tapasztalatokat szerezzünk. Ez nagyon felszínes megközelítés, az élet ennél sokkal mélyebb „kalandokat” tartogat számunkra.

A gyereknevelés, a szellemi kalandozás vagy épp a lelki fejlődés ezerszer izgalmasabb, érdekesebb kaland, mint elutazni Balira vagy a Karib-szigetekre. A ma oly divatos utazgatással, mint tapasztalatszerzéssel kapcsolatban érdemes Szent Ágoston és Seneca gondolatait idézni.  Seneca a következő bölcsességet fogalmazta meg: „Ha el akarsz menekülni az elől, ami szorongat, nem máshol kell lenned, hanem másnak.” Szent Ágoston pedig arról ír Vallomásaiban, hogy a hegyóriások, tengertarajak és a csillagfutások helyett önmagunkat érdemes keresni…

A „világjárás” valójában csak akkor ér valamit, ha az utazás során látottakat, tapasztaltakat be tudjuk építeni az utazás előtt szerzett élettapasztalatainkba – különben csak az időnket és a pénzünket pazaroljuk a puszta „látványosságok” bámulásával. Élettapasztalat szempontjából még ennél is kevesebbet adnak, bár rengeteget ígérnek a fiataloknak az úgynevezett extrém sportok. A legnagyobb extrém „élmény” érzését is elfelejtjük gyakorlatilag abban a pillanatban, hogy véget ér. Leszáll a sárkányrepülő, és már el is múlt az élmény – szinte semmiféle beépíthető, hasznos tapasztalatot nem szereztünk.

Hasonló a helyzet a párkapcsolatokkal is. Lehet valakinek ezer viszonya életében, könnyen előfordulhat, hogy meg sem közelíti azt az Egyetlent. A „futó kalandok” nem véletlenül kapták ezt a nevet: nem igazi, valódi kalandok, mint egy nagy szerelem, csak testi örömök, amiket ugyanúgy elfelejtünk, mint más testi érzéseket, például a sárkányrepülés örömét.

A boldogság véletlenül sem azon múlik, kinek hány viszonya, kalandja, gasztronómiai élménye volt fiatalon, hanem inkább talán azon, mennyire elégedett valaki az életével. Komoly élettapasztalatról pedig akkor beszélhetünk, ha az illetőt mély élmények érik életében: ez lehet egyetlen boldog párkapcsolat eredménye éppúgy, mint egy nagy tragédiáé.

Erika, az Ön aggodalma mögött természetesen nemcsak a fia boldogulásáért való aggódás, hanem természetes anyai féltékenység is állhat (nem feltétlenül, de ennek eldöntéséhez már személyes találkozásra lenne szükség). Egy anya sok esetben inkább elfogadja a fiúgyerek futó kalandjait, ahonnan mindig visszatalál az édesanyjához, mint egy olyan erős párkapcsolatot, amiért bizony még a szüleivel való konfliktust, akár végérvényes szakítást is vállalja a gyerek.

Éppen ezért, véleményem szerint ne kockáztasson! Hagyja, hogy a fia a saját útját járja, annál is inkább, mert mindenki a maga boldogságának kovácsa. Ráadásul, mivel nincs biztos recept arra, mitől leszünk boldogok, legfeljebb tanácsot adhatunk, de soha ne erőltessük rá másokra a saját boldogság-felfogásunkat.

 

 _________________________________

 

6. Földi és égi boldogság a középkorban

 

A középkori keresztény gondolkodók boldogság-fogalmának alapjait nyilvánvalóan Jézus hegyi beszédében kell keresnünk. Máté evangéliumában a nyolc boldogság közül elsőként a következőt olvashatjuk: „Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa.” (Mt 5,3).

Hogy kik volnának a lelki szegények, azóta is vita tárgya – mindenesetre a köznyelvi használattal szemben nem mentális problémákkal küszködőkről van szó. A számos értelmezés közül talán a leginkább elfogadható számomra, hogy Jézus lelki szegényeken a hallgatóságát, vagyis azokat a tanulatlan embereket érti, akiket még nem zavart meg a sok-sok írásmagyarázat, akik még nyitottak, fogékonyak a szeretet egyszerű parancsára.

Ami itt ennél fontosabb, hogy azért boldogok, mert övék a mennyeknek országa. Vagyis a boldogság a mennyben várja őket – de már addig is, maga ez a tudat boldoggá teheti őket itt a földi világban. Már amennyiben képesek a mennyei boldogság javára lemondani szinte minden földi jóról.

Bár a középkori keresztény gondolkodók is erre buzdítottak, a világi ember továbbra is kereste a földi élet örömeit – eközben vagy igyekezett megfelelni a keresztény erkölcsöknek, vagy nem.

A lovagi erények, amit a trubadúrok is képviselni próbáltak, úgy általában fennen hirdették a keresztény erkölcsöknek való megfelelést, miközben a gyakorlatban például az igazi szerelmet csak férjes asszonyhoz való vonzódás kapcsán tudták elképzelni. A tízparancsolattal ellentétben, kifejezetten azt tartották megénekelendő témának, ha felebarátaik feleségét kívánták meg.

A szegényebb kóbor lovagok, kiugrott papok, egyetemisták már kifejezetten a világi örömöket hirdették, mindenféle álszentség nélkül. Látva a nemesség, papság nem éppen krisztusi életmódját, úgy érezték, az emberi természettel ellentétes a mennyei boldogságra várva elhanyagolni a földi örömöket. A tavasz, a bor, a szerelem mind-mind a Carmina Burana diákdal-gyűjteményének nagy témái (az egyik dalt ma is éneklik ballagáskor – Gaudeamus igitur… kezdettel). Francois Villon később sok balladát ír a földi élet, a világi örömök mulandóságáról, siratva az ifjúságot, és nem igazán vigasztalódik az örök túlvilági élet reményével.

A középkori kultúra nagy összegzője, Dante Alighieri fiatalkori főművében, az Új életben, trubadúr-stílusban énekli meg a földi szerelem által okozott „földöntúli” boldogságot – a költő szinte vallási áhítattal tisztelt szerelme, Beatrice allegóriájával.  E szerelmi boldogság nem a testi boldogságot, hanem a platonikus értelemben vett lelki szerelem boldogságát jelenti.

 Az Isteni színjátékban Beatrice az Édenkertben, a Földi Paradicsomban jelenik meg először Danténak, hogy felkísérje a költőt az Égi Paradicsomba. Dante a „középkor enciklopédiájában” is Beatrice, vagyis egy platonikus, mégis földi szerelem mennyei dicsőségét hirdeti – ezzel a középkori irodalom betetőzéseként egyúttal megérkeztünk a reneszánsz, sőt, az újkor első boldogság-fogalmához. 

 --------------------------------------------------


7.Szent Ágostontól Picoig

 Hetek óta boncolgatjuk a boldogság fogalmát, s egyre bizonyosabbá válik, hogy ha nyitott szemmel járunk, nyitott szívvel élünk, akkor rá is találhatunk.

 

Bepillantottunk az ókori bölcsek boldogság értelmezésébe, s átfutottuk a középkori gondolkodók boldogságról alkotott elképzeléseit. Beszéltünk már a párkapcsolati boldogságról, a gyerek és szülő kapcsolatról is többek között. Most a filoterapeuta a reneszánsz világába kalauzol el minket, ahol már nem volt tilos a hangos öröm, ahol már hittek az ember boldogságteremtő erejében is.

 

Kedves Olvasók!

 

Addig is, míg sikerül minden levelüket megválaszolnom, egy újabb „boldogság-történeti” fejezettel szeretném köszönteni a héten tartott Boldogság Világnapját. Ünnepeljünk együtt!

 

 

„Egész életünkben egyet szeretünk, azt abszolúte és feltétlenül.” - avagy a reneszánsz boldogság-fogalomról

 

„Isten lakozik mindenkiben, aki boldog” – írja Szent Ágoston a boldog életről szóló művében, s azt tartja boldognak, aki bölcs mértékletességgel megelégszik a kevéssel is. Több mint ezer esztendővel később, a nagy reneszánsz költő, Francesco Petrarca a hegycsúcsra érve felüti Szent Ágoston Vallomásait, s a következőket olvassa benne: S az emberek fölkerekednek, hogy megcsodálják a magas hegyeket és a tenger hatalmas hullámait és a széles medrű folyókat és az óceán határtalanságát és a csillagok járását, de önmagukat elhanyagolják.” Az igazi kihívás nem a hegycsúcsok meghódítása, hanem saját lelkivilágunk tanulmányozása, megismerése.

Petrarca, a humanizmus atyja, az embert nemcsak megismerésre méltónak tartja, hanem önálló, szabadon gondolkodó, és eredendően jó lénynek – ami szembehelyezhető a középkori keresztény, eredendően bűnös emberképpel. A boldogságot a humanisták szerint itt, a Földön kell elérnünk, a mindennapi élet örömei, különösen a szerelem által. Olyannyira, hogy a humanista irodalom másik nagy alakja, Giovanni Boccaccio már egyenesen a testi szerelem örömeiről írja sikamlós novelláit a Dekameronban.

Az emberi boldogság fogalma a reneszánsz platonista gondolkodóknál is kiemelkedő szerepet játszik: a „plátói szerelem” fogalma például Marsilio Ficino firenzei filozófustól származik. Igaz, Ficino erősen átértelmezi a platóni szerelem-fogalmat: mint Heller Ágnes felhívja rá a figyelmet, az Isten iránti keresztényi szeretetet ülteti át az emberi világba. Ahogy csak egyetlen Istent szerethetünk, úgy csak egyetlen emberhez fűzhet minket örök szerelem:

A Ficino-féle szerelem arról szól, hogy – mint Istenünk – szerelmünk is csak egyetlenegy lehet, egész életünkben, s így az örökkévalóságban. A szerelem – az isteni szeretet imagója – tehát feltétlen és abszolút. Ez az új a Ficino-féle „platói” szerelemben. Ez a szerelem az amour passion, más néven a romantikus szerelem. Egész életünkben egyet szeretünk, azt abszolúte és feltétlenül.” (Heller Ágnes: Ficino a szerelemről).

            A reneszánsz humanisták egy másik kulcsszövege az ember méltóságáról szól, s Pico della Mirandola nevéhez fűződik. Az ember az, aki a világ közepén áll, aki szabadon alakíthatja magát, szabad akarata szerint lesüllyedhet az állati világba, de felemelkedhet az isteni boldogsághoz is. „Nem alkottunk sem éginek, sem földinek, sem halandónak, sem halhatatlannak, hogy önmagadat amilyennek csak akarod, döntésed és rangod értelmében magad alakítsd ki, s mint a fazekas, abba a formába gyúrd át, amelyik inkább tetszik.” – írja Pico.

            Boldogságunk záloga ilyen értelemben akaratunk szabadsága: ha akarjuk, elérhetjük a boldogságot. Rotterdami Erasmus mintegy összefoglalja Petrarca és Pico boldogság-fogalmát, amikor így fogalmaz: „a boldogság gyökere: az akarj lenni, aki vagy”.

 

_______________________________

8.Házasság boldogság?

Párosan vagy pár nélkül könnyebb az élet? Gyakorta felmerül sokakban ez a kérdés,nem könnyű a válasz, hisz követendő , megszívlelendő példák innen is, onnan is akadnak szép számmal

 

Kedves Olvasók!

 

Ezúttal rendhagyó módon nem egy adott megkereséssel fogok foglalkozni, hanem egy olyan problémával, melyet több levélírónk is feszeget, igaz, más-más nézőpontból.  Mi tegyek, ha már nem boldog a házasságom, a családi életem? Mit tegyek, ha nem tudom eléggé boldoggá tenni a szeretteimet? Nos, azt hiszem, általánosságban egy súlyos fogalmi félreértést kell tisztázni.

 

A szeretet nem azonos a boldogsággal.

 

Húsvét táján különben is időszerű idézni a szeretet himnuszából, Pál apostol korinthosziakhoz szóló 1. leveléből:

„A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel,

Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt,

Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal;

Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.”

 

Ha a szeretet jegyében azt várjuk a párunktól vagy a gyermekeinktől, hogy folyamatosan boldoggá – lényegében elégedetté – tegyenek minket, akkor fogalomzavarban vagyunk, és súlyos problémákkal fogunk szembenézni. Nyilvánvaló, hogy egyetlen párkapcsolat, és különösen egyetlen család sem biztosíthat senki számára állandó megelégedettséget – az a legjobb esetben is csak belőlünk fakadhat.

Először is ahhoz, hogy minket szeressenek, természetesen nekünk kell szeretni. Nagy az esélye annak, hogy szeretetünket viszonozni fogják a családtagjaink – ez mégsem jelenti azt, hogy ettől feltétlenül elégedettek, úgymond boldogok leszünk. Az attól függ, elfogadjuk-e boldogságunk elegendő feltételének családunk szeretetét.

Másodszor azonban, a szeretet akkor is szeretet, ha viszonzatlan. Ha úgy tetszik, önzetlen. Ahogy egy boldogtalan szerelmes szereti szerelme tárgyát, úgy szerethetjük – néha látszólag viszonzatlanul is – munkában kicsit megfáradt párunkat, vagy épp „tékozló fiúnkat”. Sőt. Az igazi szeretet akkor is megmarad, ha semmiféle viszonzást nem várhatunk tőle… Mindenesetre egy házasságban, különösen, ha gyerekeink is vannak, rendkívüli türelemre van szükség, véletlenül sem szabad szeretetünk pillanatnyi viszonzatlanságának érzése miatt egy életre szóló családi boldogság lehetőségét eldobni.

 

__________________________________

 

9. Ésszel-lélekkel: mitől lehetünk „boldog állampolgárok”?

 

Előző fogalom-történeti anyagomban a reneszánsz boldogság-felfogással foglalkoztam, ahol a középkori, túlvilági életre koncentráló felfogást fokozatosan felváltja az ember evilági, földi örömeinek keresése. Ezzel együtt természetesen a világi állam, illetve annak lakói is fontosabbakká válnak, a filozófusok figyelme egyre inkább a Platón által már alaposan megvizsgált állampolgári boldogság felé fordul. 

            De vajon mennyire függ össze az egyes ember és a társadalom „boldogsága”? Egyáltalán, van-e értelme egy közösség esetében hasonló boldogság-fogalommal élni, mint az egyénnél?

            Bizonyos fokú jólét nyilvánvalóan szükségeltetik az ember elégedettségéhez, s ezt a jólétet nagymértékben befolyásolja, milyen gazdag az állam, ahol élünk. Persze szó sincs arról, hogy az államkassza telítettsége egyenes arányban állna minden egyes állampolgár anyagi jólétével. Ám a lakosság elégedettségét – a kivételesen harácsoló, szélsőségesen diktatórikus állami vezetésektől eltekintve, – mégiscsak meghatározza, hogy üres-e a kincstár, vagy van miből növelni az emberek jólétét.

            Ilyen értelemben fontos szempont az is, mennyire arányos az állami javak (újra)elosztása az állampolgárok között. Platón az ideális államot úgy képzelte el, hogy a közösség akkor boldog, ha mindenki végzi a maga munkáját, s mindenki megelégszik a létfenntartásához elengedhetetlenül szükséges javakkal. Az egyes egyén számára az ideális boldogság csak a túlvilágon érhető el, de a bölcs mértékletesség jegyében legalább a közösség „boldog” lehet már ezen a világon is.

            Az újkori gondolkodók számos formában módosították a platóni ideális államról alkotott elképzelést. Niccoló Machiavelli szerint például az egyén boldogságához egyaránt szükségesek a megfelelő külső körülmények, a szerencse (fortuna), illetve a belső tetterő (virtú): csak akkor lehetünk boldogok, ha képesek vagyunk tenni érte, és ha nem érnek folyamatosan sorscsapások. Az állam célja az emberek békés együttélésének biztosítása – az erős állam létrehozásához pedig olyan vezetőre van szükség, akinél a belső tetterő képes még fortuna, vagyis a külső körülmények hatalmán is felülemelkedni.

A modern politikafilozófusok már úgy vélték, hogy az állam vezetőinek nem feladata az emberek erkölcsi megjavítása. Bár ez a felfogás a mai napig vita tárgyát képezi egyes politikusoknál, a modern demokráciák többnyire mégis elfogadják, hogy az állampolgárokat nem lehet valamiféle megfellebbezhetetlen erkölcsi mérce alapján erkölcsös állampolgárokká nevelni. (A jogrendszer nyilvánvalóan kényszeríti az állampolgárokat bizonyos erkölcsi normák betartására, de csak nagyon közvetett módon beszélhetünk a jogszabályok, törvények erkölcsi nevelő szerepéről).

Kutatások alátámasztják, hogy az állampolgárok boldogsága nagymértékben függ az egyes államok gazdagságától, de fontos látni, hogy kismértékű fejlődés sokkal nagyobb boldogságot okoz ott, ahol például az éhezés/nem éhezés a tét, mint a jóléti államokban, ahol az olcsóbb vagy drágább luxuscikkek megvásárlása függhet a GDP néhány százalékos csökkenésétől.

Egy másik boldogság-mutató lehet az állampolgárok esetében a munkanélküliség aránya: hiába erős a szociális védőháló, ha valakinek nincsenek munkahelyi sikerei, sokkal boldogtalanabbnak érezheti magát, mint aki másutt az ő segélyénél egyébként kevesebbet keres, de dolgozik. A protestáns, kálvini munkaerkölcsből eredő boldogság-érzet különösen jellemző olyan nyugati társadalmakra, mint az Egyesült Államok.

Végül fontos beszélnünk a politikai szabadság és az egyéni boldogság-érzet közti, statisztikailag kimutatható összefüggésről is. A vallási és egyéb társadalmi tolerancia szükségszerűen az adott államban élők nagyobb elégedettség-érzetéhez vezet: a kisebbségek elégedettségét növelve, de nem csökkentve a többségi társadalom boldogság-érzetét. (Természetesen mindig lesznek, akiket bosszant, elégedetlenebbé tesz bizonyos kisebbségek tolerálása az állam részéről, de ez nem meghatározó.) A magántulajdon minél nagyobb fokú tiszteletben tartása az állam részéről nyilvánvalóan szintén növeli a boldogság-érzetet, s gondolataink minél szabadabb közlése is fontos tényező e tekintetben.

Az egyéni szabadságjogoknak, illetve az államhatalom korlátozásának felvilágosodás-kori hirdetői, mint Locke, Montesquieu vagy Rousseau, jelentős mértékben elősegítették, hogy a későbbi demokratikus államok polgárai boldogabbnak érezzék magukat.

Ön mitől érezné jobban magát, mint állampolgár? 

 

________________________________

  

10. Csak a szépe emlékezem?

 Ésszel-lélekkel: „Ó, a régi, szép idők!”

Minél többet élt meg az ember, annál több az emlék is a tarsolyában. Mi emberek okosan valahogy a szépre könnyebben visszaemlékszünk, mint a kellemetlen dolgokra…

 

Kedves Olvasók!

 

Tényleg csak a szépre emlékezünk?

 

Társadalmi boldogságról szóló írásom kapcsán többen is megemlékeztek gyermekkoruk, ifjúságuk ma oly boldognak tűnő éveiről. Ezen önmagában nincs is mit csodálkozni, hiszen sokan azonosítják a boldogság fogalmát egyfajta gondtalan, sok esetben akár felelősség-mentes, ha tetszik, felelőtlen helyzettel. Márpedig az ember leggyakrabban gyermek- és ifjúkorában mentesül a felelősség alól, hiszen az szüleire, nevelőire, tanáraira hárul.

Az egyik probléma ezzel a felfogással, hogy a „Gond-talan” embernek nincs min „Gond-olkodni”, s ha ez lenne maga a boldogság, az meglehetősen furcsa lenne egy olyan lénynél, akit az értelmes, illetve „gondolkodó ember” (Homo sapiens) címkével látott el a tudomány. Talán még ennél is ellentmondásosabbnak tűnik, ha a boldogság fogalmát a felelősségtől való mentességgel azonosítjuk, hiszen a felelőtlenséget más összefüggésben kifejezetten mások boldogságának veszélyeztetésével hozzuk összefüggésbe.

A másik jelentős zavart az idézi elő, amikor gyermekkorunk vagy fiatalságunk boldog éveit a korabeli társadalmi rendszerek kiválóságával magyarázzuk, melyek úgymond biztosították számunkra a boldog életet – ami ez esetben már nem feltétlenül a gondtalanságra vonatkozik, de legalábbis az életünkkel való megelégedettségre. A múlt megszépülése életkortól függően változtatja a politikai-társadalmi rendszerek iránti nosztalgikus érzést: ki a Horthy-korszakot, ki a Kádár-rendszert „sírja vissza”, de akadnak, akik Szálasi vagy Rákosi idejében vélnék újra megtalálni elveszettnek hitt boldogságukat. Hozzá kell még tenni, hogy a múlt rendszerei iránti nosztalgia nemcsak attól függ, mikor voltunk fiatalok, hanem attól is, milyen a jelenlegi politikai beállítottságunk. Aki például 1920-ban született, jelenlegi szimpátiájától függően is választhat, mikor érezte – emlékei szerint! – jobban magát: Horthy vagy Kádár idején.

 Mármost, a múlt magyarországi politikai rendszerei, a modern képviseleti demokrácia és jogállamiság szempontjából (amire például az Európai Unió alkotmánya is épül), talán az 1945-47/48 közti rövid periódust kivéve, legalábbis erősen problematikusak. Mai szemmel bajosan legitimálhatók olyan politikai rendszerek, melyekhez zsidótörvények, vagy épp az 1956-os forradalom utáni megtorlások kötődnek – bizonyos súlyú politikai tettek alól nem mentesítenek semmiféle egyéb, akár jóléti intézkedések.

Politikai értelemben a Horthy- vagy Kádár-rendszer iránti elkötelezettség vagy antidemokratikus, vagy legalábbis erősen korlátozottan demokratikus nézőpontnak tekinthető. Más a helyzet a Horthy- vagy Kádár-korszak (és nem rendszer) iránti nosztalgiával.

Ezek mint korszakok, különösen, mint a nosztalgiázók fiatalságának korszakai, a jelenből visszatekintve több szempontból is megszépülhetnek. Egyrészt, a jelen esetleges nem-anyagi jellegű nyomorúsága (betegség, öregség, szeretteink hiánya) nyilván megszépíti a múltat, bár ez esetben is érdemes óvatosnak lenni, ha kicsit is objektivitásra törekszünk. Az, hogy gyerekként és fiatalként nagyobb eséllyel vagyunk egészségesek és nagyobb eséllyel élnek a felmenőink, mint idős korunkban – nem a múlt történelmi korszak erénye, és nem a jelen történelmi helyzet bűne.   

Ennél is szubjektívabb megítélés alá eshet – a jelenlegi anyagi helyzetünk fölött érzett aggodalom okán – a boldog szép napok anyagi jólétére való visszaemlékezés. Itt különösen érdemes körültekintőnek lenni: az adott történelmi helyzet megítélésénél mind az aktuális igényszintünket, mind az életkorból adódó, politikától független változást mérlegelni kell; országos helyzetértékelésnél pedig az összlakosság jólétét illik figyelembe venni.

Rendkívül nehéz például megítélni, vajon egy időutazás során a mostani, 2010-es évek fogyasztói társadalmának tagjaként meglévő igényszintünkkel is „boldogok”, anyagilag elégedettek lennénk-e akár Horthy-, akár Kádár-kori megélhetésünkkel. Sokan egyből rávágják, hogy igen, de ezt érdemes alaposan végiggondolni. (Természetesen éhezés esetén például könnyű a mérlegelés, de ha már az a tét, milyen minőségű élelmiszerre, nyaralásra, autóra jut pénz, s a ráfordított munkaidőt is figyelembe vesszük, bonyolódik a kép. Némileg ide tartozik, hogy a nyugdíjas-kori anyagi helyzetet nehéz összehasonlítani a kereső tevékenység időszakával – bár a kettő eltérése a mindenkori gazdasági helyzettől és aktuálpolitikától is függ.) A legdurvább logikai hibák egyike, amikor a mindenkori inflációtól eltekintve, csak a régi árakat hasonlítják össze a jelenlegiekkel, a béreket nem…

Végül, nagyon lényeges, hogy saját helyzetünket nem szabad kivetíteni az ország egészére, vagy akár csak a lakosság átlagos anyagi helyzetére. Aki a Horthy-korszakban jómódú családban nőtt fel, egészen másra emlékszik, mint a szegény családok gyermekei. A Kádár-korszak ilyen értelemben egységesebb emlékeket idézhet, bár a nyolcvanas évekre már komoly anyagi különbségek voltak a társadalomban.

 

Ön most érzi boldogabbnak magát, vagy régen?

  

 

  

 

Utoljára frissítve: 2013-04-20 17:21:20

További híreink
Egy különös munkahelyi ötlet a női nehéz napokra
Gedis Grudzinskas, szülész-nőgyógyász professzor szerint a nőknek minden hónapban, a menstruációjuk idején szabadnapot kellene kapniuk, mert ezzel a hónap többi napján na...
2015-05-21 15:41:27, Hírek, Közérzet Bővebben
Öt tipp, hogy megszabaduljon a hasi zsírtól
A hasra rakódó feleslegtől, úszógumitól nem csak a férfiak, de a nők is sokat szenvednek. Ahhoz, hogy megszabaduljunk tőle, nem elég a tökéletesen összeállított edzésprog...
2015-04-21 18:40:33, Hírek, Közérzet Bővebben
Már a peronon is kérhetik a jegyeket
Fokozott jegyellenőrzést tart a reggeli csúcsidőszakokban a MÁV-Start a budapesti elővárosi vonatokon, a kampányszerű ellenőrzés a Budapest-Vác-Szob vasútvonalon kezdődöt...
2015-04-21 18:35:17, Hírek, Közérzet Bővebben

Hozzászólások

Oldal tetejére