Egy cenzúrázott írás mindenkit még jobban érdekelhet, mintha megjelent volna. Bächer Iván cikkének értékét persze nem a cenzúrázás emeli, az sajnos mély és őszinte, amivel szembe kell néznünk, még ha egyeseknek könnyebb a szőnyeg alá söprés, akkor is.

Miskolci hagyomány

Szembe kell nézni a múlttal, be kell azt vallani végre, számvetést kell végezni, önvizsgálatot tartani, önkritikus leltárt, és így tovább, és így tovább – halljuk, olvassuk naponta.

Aztán marad, ami volt: hallgatás, felejtés, kushadás és hazudozás minden mennyiségben.

A múlt pedig, a piszkos, szennyes, véres, szégyenletes múlt nem múlik el soha.

Természetesen minden jó érzésű magyar polgárt fölháborított 2009-ben a miskolci rendőrkapitány nyilatkozata, amely rasszizmusában semmivel sem maradt el a jobbikos Gyöngyössy, vagy a fideszes Bayer – a rossz Bayer, mert van rossz Bayer és jó Bayer, ugye – mostani, nagy botrányt kavart megnyilvánulásaitól.

Az illetékesek akkor le is váltották a helyi főrendőrt, ami a miskolciak osztatlan tiltakozását váltotta ki. A protestálók élére a kormányzó szocialisták helyi potentátjai pattantak, akik árpádsávos lobogók alatt együtt tüntetve a rasszistákkal, gárdistákkal, fasisztákkal el is érték, hogy a cigányozó főkapitány visszakerüljön hivatalába.

Akkoriban úgy mondták, hogy a miskolciak adják a szocialista párt meghatározó erejét. Ehhez képest egy évvel később elbukták és a szélsőjobb kezére adták nem csak Borsodot, hanem egész Észak-Magyarországot. (A helyiek egyik vezére a párt etikai bizottságának elnöke is volt, aki arról híresedett el, hogy elzavarta a halasiakat, amikor azok panaszra mentek, miszerint egy amúgy is lejáratódott fiatalember, bizonyos Zuschlag nevezetű rémes dolgokat művel az Alföldön. Aztán a fiatalembert lecsukták, az etikus pedig magabiztosan intézkedik azóta is.)

Az egész történet még érdekesebbé válik, ha az ember elolvassa Benedek István Gábor most megjelent – Miskolc, Zsidó utca 46 című –- kisregényét és Pelle János hozzá csatolt történelmi összefoglalóját.

Mert ebből kis könyvecskéből kiviláglik, hogy a 2009-es események egy lokális hagyományba illeszkednek, amelynek lényege, hogy a miskolci kommunisták, szocialisták, baloldaliak mindig is vezető szerepet játszottak mindenféle helyi pogromban, üldözésben, rablásban, ölésben és aztán mindezek gyors felejtésében, elhallgatásban

A város lakosságának a két háború között épp úgy körülbelül 13-15%-a volt zsidó, mint ahogy ma cigány. A zsidóság kilencven százalékát 1944-ben sikeresen elpusztították. A hely potentátok, a polgármester és a főispán különösen kitűnt kegyetlenségével. Miskolci csőcselék sem tétlenkedett, nem várt semmiféle német segedelemre: ezrével rabolta ki egykori polgártársait és szomszédait, s több tömeggyilkosság, vérengzés történt a városban és a környéken is.

De 1945. után még mindig maradtak annyian, hogy egy kiadós pogromra elegen legyenek.

1946. nyarán rémhírek és vérvád felemlegetése nyomán felhevült és bányászkalapácsra kapott munkás- és asszonytömeg, a rendőrség, a szovjet katonaság, a helyi és a pesti kommunisták –Rákosi, Rajk László és Péter Gábor – cinkos asszisztálása mellett egy zsidó származású malomtulajdonost, egy rendőr főhadnagyot állati kegyetlenséggel meglincselt, harmadik társukat pedig nyomorékká vert.

Az egyik főszereplő, bizonyos Páricsi volt nyilas, majd partizán, majd politikai rendőr a nyolcvanas évek végéig, tehát majdnem a rendszerváltásig magas rangú határőrtisztként szolgálta a népi demokráciát.

Az elfogott gyilkosokat tárgyalás nélkül szabadon engedték, a történtekről pedig nem esett szó tizenkét éven át.

De miskolciak nem felejtettek.

1956. október 26-án egy a tömeget csillapítani akaró rendőr alezredest koncolt fel a tömeg, ugyanazon helyen és ugyanúgy, és ugyanazért: – vélt vagy valós zsidósága miatt –mint tíz évvel azelőtt a főhadnagyot. A gyilkosságot még több további követte, mindig antiszemita jelszavak skandálásának kísértében.

Itt és ekkor ugyan esett megtorlás, de az antiszemita gyilkosok egyazon elbánás alá kerültek a reformkommunistákkal, lázadó diákokkal, munkástanácsi vezetőkkel. El lett mismásolva a pogrom-vonal.

Aztán a hallgatás évtizedei jöttek. Nem esett szó sem 1944-ről, sem 46-ról, sem 56-ról többet.

És nem esett szó 2009-ben sem.  Amikor csak a zsidókat kellett a cigányokkal behelyettesíteni. De épp úgy megjelent a gyáva és elvtelen baloldal, a fölheccelt tömeg, és az ordas eszmék vezette szervezett erő – igaz, ölésre nem került sor. Itt. Mert a cigánygyilkosságok már beleillenek a sorba. És a Nemzetbiztonsági Hivatalnak azokban játszott több mint furcsás szerepe is ismerős.

És ma sem esik szó 2009-ről. Nem esik szó sem az ATV-ben, sem a Klubrádióban, sem a Népszavában. A jobboldal rasszistáit ostorozó balliberális értelmiség megfeledkezik a maga szégyenéről megint.

Egyedül e lap hasábjain Révész Sándor és a HVG-ben Tamás Gáspár Miklós volt olyan szíves, tisztességes és bátor, hogy a magyar szocialistákat és liberálisokat figyelmeztesse: nem olyan régen még Miskolcon egy zászló alatt masíroztak a nyilasokkal. Hozzátehetjük: az elmúlt hetven évben immáron nem először.

Amíg erre nem adnak magyarázatot és nem kérnek bocsánatot ezért, addig el az ő kezükkel Bayer Zsolttól!

Bächer Iván