Ünnepélyesen felavatták-átadták tegnap a fővárosiaknak a megújult Madách teret, volt minden, mint a búcsúban: bűvész, dal, kacagás, Köblös Anita (?). A Wattamány Zsolt vezette önkormányzat ismét kitett magáért – néhány széles fesztávolságú napernyőt.

 Bár mindez csak tegnap enyhítette a drága lakosság kánikula-érzését, ma már nyoma sincs a VIP-ernyőknek, mindenki rohadjon ahogy tud a negyven fokban.

Érthetetlen, hogy a kormány és annak vazelines vazallusai miért érzik esztétikailag revelatívnak, ha kő kövön marad egy nagyvárosban.

Azt a nagyon magas labdát nem ütnénk le, hogy az Orbán papa kőbányái miatt-e…

Érthetetlen, hogy miért gyűlölik a fákat. A Madách tér nem egy nagy terjedelmű közterület, fel nem fogható, hogy miért nem voltak képesek legalább féltucat árnyat adó bokrot, cserjét, fát elhelyezni magán a téren, mert bár a szélére jutott, de ott már az árkádok alatti sávba ér, a hatásuk pedig a nullával egyenlő.

A tegnapi megnyitón a téren hatalmas ernyőket nyitottak az örömködő bulvármegnyitónak, de aztán viszont látásra nép, oldd meg a meleget, ahogy tudod, hiszen a te pénzedből épült.

A tér mindösszesen egy szintben működő szökőkút fantáziájáig merészkedett el: sehol egy pergola, napfogó, akármi – csak az árkádok külföldi hotelvendégeinek jár az árnyék, a magyar rohadjon meg a napon.

A síkos kőburkolat feltehetően télen is kiválóan teljesíti a funkcióját, mivel a hasonlóan sima járólapokon képtelenség a járás hóban s netán fagyban.

A már az átépítés alatt kitelepített s a térrel sem színében, sem formájában semmilyen összhatásban nem lévő zababódéról egyetlen dekorációs elemet hiányolunk, de nagyon: egy hatalmas ülepet, amit egy szerencsés, feltehetően önkormányzat-közeli csókos csókolgathatna naphosszat, amiért ilyen dicséretes bizniszhez jutott a belváros közepén.