Márványi Péter írása

Csak ennyi? Csalódottságról beszél sok internetes fórumozó, facebook-os ellenzéki szimpatizáns. A tüntetés szép nagyra sikerült, a befejezése azonban sokakban hagyott elégedetlenséget. A higgadtabb hozzászólók azt fejtegetik, milyen fontos fejlemény, hogy ez a demonstráció megteremtette az ellenzéki összefogás bázisát, lehetőségét, de mások mintha azt kifogásolták volna, miért nem akadt szónok, aki az Operaház ostromára vezette volna a jónépet.

Gyanítom, a kormányoldal felől nézve ez meglehetősen kellemes megoldás lehetett volna: már a szélsőjobbosok feltűnése is azt a fejleményt sejttette, hogy egy jó kis bunyó, pláne egy komoly összecsapás a rendőrséggel, megfelelően durva, veszélyes, európai szemmel is alávaló csőcselék-szerűségnek mutatta volna a jelenlegi magyar kormány ellenzékét. Nos, igazi bunyó a provokátorok agilis jelenléte ellenére nem volt, viszont ország-világ előtt nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország egy nagyon jelentős része nagyon nem ért egyet a most uralkodó vezetéssel, a köztársaság eltüntetésével, az alkotmány átszabásával, a testreszabott demokráciával.

A csalódottakat persze értem, mert a tüntetés lélektana ilyen, a szónoklatok megdobogtatják a szíveket, tán még az öklök is megfeszülnek az indulattól. Ugyanakkor nagyon fontos látni, hogy mi forgott kockán hétfő este Magyarországon. Az a kérdés ugyanis, hogy mi lesz a politikai cselekvések normája, vagyis hogy marad-e az normának, amit 2006 őszén megteremtettek a tévészékház előtt. Vagy akár amit 2002-ben a hídfoglalók mutattak fel a tiltakozás, a többségi akarat elleni fellépés módszereként. A mai ellenzéki tömeg jól döntött, amikor nem akart hasonlatosnak mutatkozni 2002 és 2006 ellenzékéhez. Előbb-utóbb ez is lehet eredményes.

Nehezen látok bele azoknak a lelkébe, akik este az Operaházban ültek: de nyilván akadt közülük is, akik nem azon röhögtek, hogy nem ostromolták meg őket, hanem azon gondolkodtak, mit jelent akár százezer, akár csak több tízezer ember elkeseredett tüntetése az épületen kívül. A mostani hatalom egyik csúcsteljesítménye nem valami realitásokon mérhető, mondjuk a gazdaságban történt áttörés, hanem egy kommunikációs imázs-siker: történjen bármi, de a kormányerő alig mutat repedést magán, pedig nyilván vannak belső konfliktusai. Ez nyilván saját maga számára is fontos, innen az erő, a legyőzhetetlenség képzete.

De épp ezt a magabiztosságot tudja egy-egy ilyen megmozdulás talán valamelyest megrendíteni. Az az üzenet, hogy pártokat le lehetett győzni, de egy egész országot talán mégsem. Ettől persze még sok-sok lépés annak belátása, hogy talán a pártokon túl már nem is kellett volna győzelemben gondolkodni egy másik Magyarország felett. Pláne messze van még egy olyan logika, hogy ebben a nem túl könnyű időszakban egy Magyarország többre jutna kettő vagy három helyett.

Csak ennyi? Verebes István a blogjában felhívja a figyelmet arra, hogy miközben a tüntetés művészeti vonala meglehetősen gyengére sikerült – magam is elhűltem az ügyes alapgondolatot mélységesen bénán tálaló fokhagyma-csasztuskák hallatán – bent a teremben a zenekar is olykor feltűnően hamisan játszott. Ki tudja, lehet, hogy ha a zsöllyékben és páholyokban még nem, de a színpadon legalább már ott lebegett némi bizonytalanság.