Vidéki fiatalember. Előtte az élet. Harminckét éves. Értelmes, nyitott intelligens Egyetemet végzett, felesége és óvodás kisfia van. Néha könnybe lábadt szemmel mesél:

István kis bányászfaluban született, szülei egyszerű munkások a bányásziparba belerokkant hatvanéves emberek, akik négy fiút neveltek fel.  Kétszer harmincnégyezer forintból élnek belenyugodva sorsukba, ami az elmúlásra való várakozás.   Orvoshoz sem mennek, mert a gyógyszereket úgysem tudnák megvenni. Hatvannyolcezer forintból örülnek, hogy nem fagynak meg és zsíros kenyérre telik. Korábban rendszeres segítséget kaptak a négy fiúktól, most már csak alkalomszerű a támogatásra telik.

István bátyai is  családosak, több gyerekkel, kis fizetéssel szanaszét az országban, az öccse  épp Németországban targoncázik 1200 euróért egy hónapban.

Nem értem mi van itt.  Gyerekkoromban takarékosan éltünk, minden fillérre odafigyelve, de a rezsiköltségek kifizetése mellett még volt miből gazdálkodni. Most ez lehetetlen. Akkor biztonság volt, most kiszámíthatatlan minden. A feleségemmel az egyetemen dolgoztunk én a laborban, ő tanított. Mindketten szeretünk dolgozni és néhány évvel ezelőtt megbecsült munkatársaknak számítottunk.  Tudatosan élek, terveztem meg az életemet-életünket. Váltogattam a magánnyugdíj pénztárakat, és hiába győzködtek, hogy mindent el fogok veszteni, nem hagytam magamat, nem léptem be az államiba.  Az a baj, hogy ha az ember értelmesen logikailag észérvekkel elmondja, hogy miről mit gondol, akkor azt mondják: ne politizálj. Engem nem érdekel a politika, azok a politikusok meg különösen nem, akik soha nem dolgoztak. Az viszont foglalkoztat, hogy mindent megtettem és megteszek azért, hogy tanuljak, dolgozzak és teljesítsem a kötelességemet, megfeleljek a családfői szerepnek. Azt pedig nem értem, hogy ha minden tőlem telhetőt elkövetek ennek érdekében, akkor mi a baj? Miért nem sikerül?  Mért kell foltot vennem a hároméves gyerekem nadrágjára, ahelyett hogy újat vegyek neki?

Feleségemnek már egy éve nincs állása, én meg nem várom meg, míg elbocsátanak, eljövök.  Rektorváltás, létszámcsökkentés, a jó hangulatú munkába belekúszott a politika. Engem addig se érdekelt, hogy balra húz a rektor, és most se hogy szélső jobbos. Legjobb tudásom szerint dolgoztam régebben is most is. Szeretem a munkámat, és komolyan gondolkodom. Csak most már nem azon, hogy milyen terveim vannak, hanem azon, hogy hogyan éljem túl az életet. Nagy különbség.

Közalkalmazotti fizetésem nyolc ezer forinttal kevesebb, mint tavaly, februárban 84 ezer forintot vittem haza. Mikor megkérdeztem, hogy hogyan van az, hogy Orbán Viktor azt mondta, senki nem vihet haza kevesebbet, hol a kompenzáció? Azt válaszolták, hiába mondta, ha az egyetem nem kapta meg a kiegészítést, akkor nincs kompenzáció.

2010-ben még ki bírtuk fizetni egy önkormányzati lakás bérét, aztán amikor össze kellett húzni a nadrágszíjat, hát odaköltöztünk anyósomékhoz.  A tavalyi év sem hozott pozitív változást és most már ott tartunk, hogy több számlával adós vagyok, az autómat már valószínűleg elvesztem, talán a telefont ki tudom fizetni és nem kapcsolják le. Kétszáz kilométert kellett jönnöm, hogy találjak egy olyan állást a szakmámban, egy olyan cégnél, ahol fizetnek annyit, hogy megérje eljönni. Az albérletet nem, de egy hónapban négyszer fizetik a hazautazást. Remélem, ha látják, hogy jó munkaerő vagyok, akkor majd azt is támogatják. Nagyon hiányzik a feleségem és a kisfiam, de ki kell bírni, és a legfontosabb, hogy el tudjam tartani a családomat.  

A szerény fiatalember kiegyensúlyozott és fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy nem panaszkodásnak szánta, amit elmondott. Tiszta a lelkiismerete, mert mindent megtesz, hogy boldoguljon.

Valóban ez lenne a boldogság?

MA