Február 25. a kommunizmus áldozatainak emléknapja, már a hétvégén megkezdődtek a megemlékezések. A fasizmus áldozatainak emléknapját nem találtam. A családomban pedig mindkettőnek voltak vesztesei.  

Nagy, népes családom volt, akik között volt ez is az is, úr és szolga, nemes és nemes szívű, pap, katona, ispán, pásztor és még ki tudja mi.

Őseim egyik fele az Őrségben élt, s magukat a székelyek leszármazottjának tekintették, szabad vendégszerető dolgos népek éltek ott évszázadok óta. Nagyszüleim még a Monarchiában voltak fiatalok, keményen dolgoztak, de annyi mindig volt, hogy elegendő étel jusson az asztalra. Az első nagy háború után találkoztak össze, a református elvált asszony és egy katolikus pap, szintén elvált fivére. Ennek ellenére összeadták őket, s együtt voltak jóban - rosszban. A kettőjüknek volt összesen nyolc gyermekük, s ahogy a család gyarapodott véget értek a béke évei is.

Az első csapások

A nyolc gyerekből a két legidősebbre hamar bakaruha került, és elindult a két fiú a csendes dombok völgyek közül a Don kanyarba. Nem hívták őket, csak küldték, s kik ott fogadták a németektől előre tolt magyar hadakat a hazájukat védték, a földet, anyjukat, húgukat, fivéreiket, gyerekeiket, s úgy mellékesen a Sztálin által tájuk erőltetett kommunizmust. A két fiatalember nagybátyám sosem tért vissza, eltűntek ott valahol a Don kanyarnál, halálukat nem cáfolták és nem is erősítették meg, mint megannyi reményteljes fiatal sosem tértek vissza hazájukba. Mik ők, ha nem a fasizmus áldozatai?

Véget ért a második nagy háború a család kifosztottan, de további áldozatok nélkül élte meg a béke első napjait. Igaz egyik nagybátyámat még az utolsó pillanatban behívták, de szerencséjére ő francia fogolytáborba került, ami elmondása szerint szörnyű volt, de jóval kevesebb ideig élvezhette a franciák vendégszeretetét, mint az orosz fogságba került honfitársak.

Új világ, új kihívások

Itthon időközben elindult az új világ építése, s nagyszüleim, mint már annyiszor nekiláttak az újrakezdésnek. Nagypapa sosem heverte ki a háborút, s hogy elvitték gyönyörű lovait, hamar örökre búcsút vett szeretteitől. Maradt a nagymama a már felnőtt és kiskorú gyerekekkel.  Apró törékeny, igen szívós asszony volt, ki nem adta fel soha. Elindult a TSZ szervezés, kipucolták a padlást, elvették a szántót, az erdőt, és a nagyit kulákká nyilvánították, s álindokokkal ezt az apró kis nénit  fél évre börtönbe is csukták. Anyámat, mint kuláklányt annak ellenére, hogy kitűnő tanuló volt kivágták a patinás gimnázium kollégiumából. Mivel az albérletre nem futotta egész Budapestig vonatozott, hogy ott talán könnyebb eltűnni a világ szeme elől. Az éber tekintetek azonban a fővárosig kísérték, kitiltották Budapestről és betanított munkásként normában nyomta az Izzó gyárában. Más munkát nem kaphatott, mint deklasszált 16 éves elem. Szerencsére voltak jó emberek, aki vigyáztak rá, és nem hagyták az út szélén.

Apám sorsa sem volt egyszerűbb, hisz 19 évesen hat éven át ismerkedhetett a nagy Szovjetunióval, mint épphogy besorozott levente. Hazatérve tudott oroszul, és mindent tudott már a szocializmusról, anélkül, hogy bármilyen továbbképzőbe beiratkozott volna. Nem azt kapta, amire számított.  Mint jó szakember hamar megtalálta a helyét és anyámra is rálelt. Amijük volt összetették, ez közel állt a semmihez, de volt külön kis pocsék lakásuk, munkájuk, és persze ott voltak egymásnak.

Az Őrségben maradottak a hetvenes évek közepéig egy mások számára majdhogynem tiltott zónában éltek, ahol nem volt fejlesztés, munka is nagyon keservesen, annyi haszna volt tán, hogy a táj és az építészet megőrizte eredeti szépségét.

Megint helyzet

Szüleim körül lassan kisimultak a dolgok, s majdhogy rózsaszínen néztek a jövő felé. Majd jött ’56, örömeivel, bánataival, és apámat kinevezték gyárában a munkástanács elnökévé, ő meg vigyázott a gyárra és arra, hogy ott ne legyen fegyveres zavargás, rendbontás, ne hordják szét a szerszámokat, gépeket. Hálás volt a győztes hatalom, börtönbe nem csukták, csak elvesztette a munkahelyét és feketelistára került. Kollégái ki akartak állni mellette, de megfenyegették őket, így meghátráltak. A félelem, a kenyérért, a családért, a szeretteinként, az hatalmas visszatartó erő, s hányan éltek és élnek vissza vele még itt a XXI- ban is.

A történet majdhogy happy end. Apám és anyám is talpra állt, eltemették a múltat, a jelen és a jövő foglalkoztatta őket. Apa sutyiban pálinkát főzött és hallgatta a Szabad Európa rádiót, s persze dolgozott, míg egészsége engedte, mert tudása tiszteletre méltóan nagy volt, és hatalmas kreativitással és alázattal végezte munkáját. Anyám is maga mögött hagyta a kulák éveket, a megaláztatásokat, a szalagmunkát, a fűtetlen szilasligeti nyaralót, az éhezést, a szuterént, hogy disszidens húga miatt sokáig nem kapott útlevelet, hogy rendőrségi engedéllyel mehetett haza látogatóba. Boldog volt, munkájában sikeres, megértő és megengedő, pedig jutott neki bőven a rosszból. Még szerencsénkre velünk van, és élvezzük a belőle áradó szeretetet.

Miért írtam le, mert úgy gondolom, hogy mindegy, hogy kit milyen eszme szellemében hurcolnak meg, legyen az a fasizmus vagy éppen a kommunizmus vagy éppen egy nemesnek kikiáltott eszme, a kirekesztés rossz, a felcímkézés pedig emberhez méltatlan. (szia )