Márványi Péter jegyzete

Mérsékelt az érdeklődésem a valóságshowk iránt, de a minap valami megütötte a fülemet. Miért ne, engem nem érdekel nagyon, hogy melyik szereplő melyikkel jön össze vagy melyikkel kezd háborúzni, ki mit csinál, mit hord össze hetet-havat, hogyan elemezgetik egymást, stb. Vagy amikor olyan marha nagy igazságot vágnak a nézők fejéhez, hogy a szerelmet és a gyűlöletet egy hajszál választja el egymástól – hát ez a hajszál nálam kb. a Nap-Föld távolság, de mindegy, nem is ez lepett meg igazán.

Illetve igazság szerint az sem lepett meg, csak elgondolkodtatott, amikor egyre többször bukkant fel az adásban az érv, amikor egymás fejéhez vágnak egy s mást, hogy de hiszen: taktikázni kell. Aztán valaki ki is mondta, és ez már egy kicsit már azért tényleg mellbevágott, hogy hát persze, hazudni lehet, sőt kell hazudni, miért, tette hozzá az illető, ki nem hazudik, például egy társasjáték alatt, vagy ki nem csal a kártyában?

Hát, mondom kicsit elképedve, én ugyan nem vagyok nagy kártyás, de ezt azért sosem gondoltam volna. Már hogy kártyában, játékban csalni, hazudni megengedett, normális. Egyáltalán, hazudni, csalni normális.

Tudom, erre nagyot legyintenek sokan, és elkezdik a kártyán és valóságshown túli helyzeteket sorolni, miért, kérdezik tőlem virtuális barátaim, utoljára te kértél számlát a gumistól? Nem, tényleg nem, és tudom, most megint aktuális boldogult Mezei András költő és gondolkodó megjegyzése valamikor a nyolcvanas évekből: hogyha ebből az országból kivonnák a korrupciót és a csalást, akkor összeomolna a gazdaság. De az azért nekem mégiscsak nem stimmel teljesen, amikor a hazudozás és a csalás valamiféle társadalmi alapelvként, közmegegyezésként él ebben az országban, ebben a társadalomban, mert ha ez igaz, akkor itt valami marha nagy baj van.

Ami persze megintcsak igaz, és épp ezekben a hónapokban nem számít túl nagy meglepetésnek, de számomra az a fontos kérdés, hogy vajon egyszer kijuthatunk-e abból a szerencsétlen állapotból, hogy a hazudozás célszerűsége a normalitás része, egyike a gondolkodásunkat meghatározó evidenciáknak. Ehhez azért egy kicsit mögéje is kell nézni a jelenségnek, mintha csak egy hazugság igazságtartalmát akarnánk kideríteni. Szóval a hazugság elfogadása mögött mindig ott van a hazugság igazolása. Vagyis miért válik elfogadhatóvá a hazugság, mi teszi azzá?

A köznapi gazdasági szférában például sokszor hallani, hogy ha az ember nem hazudna, nem csalna, például az adóval, költségekkel, áfával és egyebekkel, akkor rövid úton tönkremenne a vállalkozása. Kétségtelen, sokat javítana a helyzeten, ha kisebbek lennének a terhek. És akkor talán azoknak is jobb lenne a közérzetük, akik nem csalnak és hazudnak azzal az indokkal, hogy a vállalkozásuk érdekében teszik.

A valóságshow játékosa azonban érdekesmód magával a játékkal érvel, a szövegét úgy fordíthatjuk le egyszerűen, hogy a győzelemért minden megengedett. Persze gondolhatunk arra, hogy ennek a játéknak is komoly anyagi tétje van, a győztes nyereménye, kocsi, lakás, pénz, minden. Aminek a logikus folytatása azonban az, hogy ezek szerint nemcsak a társasjátékról és a kártyáról van szó: ha valakinek hazudnia és csalnia kell ahhoz, hogy lakáshoz, kocsihoz, bármihez jusson, akkor a hazugság és a csalás megengedhető. Ezt megintcsak kicsit nehéz megmagyarázni persze annak, aki a lakását és a kocsiját mondjuk néhány évtizednyi meló után szerezte nagy nehezen.

És végül látom ebben az országban a hazugság, a csalás, a bármiféle cselekedet, a bármiféle harcmodor elfogadhatóságának egy másik, átfogóbb, és még veszélyesebb formáját is: amikor az ország egyik fele azt mondja a másikról, hogy az rossz, az gonosz, az nem a nemzet része, és ezzel kiszolgáltatja az ország egyik felének. Az ország ama másik felével (egyharmadával, mondják ők) szemben megengedhető a parlament és az alkotmánybíróság degradálása, a média rosszabbik részének kinyírása, a pozíciókból való kilökés, a kultúra átvétele, és még sorolhatnánk sokmindent.

Mit csodálkozunk? Ha ebben az országban annak a szereplőnek tapsolnak, aki kimondja, hogy bármiféle cél érdekében lehet hazudni, miért ne kaphatna ugyanerre felhatalmazást egy politikai párt, egy vezető garnitúra is? Ha a mindennapokban igazolhatóvá válik a csalás és a hazudozás, miért nem értjük, ha az ország nagyobbik fele nem hajlandó felháborodni a nagyszabású, országos csalásokon és hazudozásokon? Tán mert akkor szembe kell néznie a maga tisztességtelenségével a maga kis ügyeiben? Az amoralitás fent és lent, egymást igazolja, egymást élteti.

A hazugság igazolása egyben hatalmasan gyengíti az államot, mert az állammal szemben is minden megengedhetővé válik, ami azt jelenti, hogy az állam még szigorúbb, még keményebb fellépésre érez késztetést, akár központi hazudozások és csalások eszközeivel, hiszen minden megengedhető, ha az állam védelme, fenntartása a tét. Állam és társadalom tehát még akkor is állandó harcba keveredik, ha az államhatalom egyébként erős választási felhatalmazást kapott. és ebben a harcban megint minden megengedhető.

A kilátások tehát nem túl rózsásak. Talán jó jelnek vehetem, hogy a valóságshow minapi felvonása igen érdekesen, mondhatni nem várt módon végződött: a hazudozás jogosságát hirdető versenyzőt kiszavazta a közönség, folytathatta a játékot az a másik figura, aki az őszinteséget, az igazmondást hirdette, és ezzel rengeteg konfliktust kavart már abban a bizonyos villában.

Bár a hazudozás eme igazolt légkörében már én is sokkal gyanakvóbb vagyok: ez az igazmondó szereplő olyan értékes konfliktusforrás, ami a rétestésztaként nyúló műsorfolyamba mindig visz egy kis életet, tehát hogy úgy mondjam dramaturgiailag igen értékes szereplő, ellaposodnának az adások nélküle: lehet, hogy igazából az, hogy győzött az igazság, egy nagy csalás és hazudozás eredménye?