Akad köztük botrányos, mint a Blikket áruló rikkancsfiú, kellemetlen, mint a Dunakorzón alkotó festőművész, jelentéktelen, mint ugyanott William Shakespeare, dilettáns munka, mint a pécsi Weöres, banális, mint a pesti Ronald Reagan, vagy Puskás Öcsi, de mind azonos tőről fakadnak. Hiszen a gördeszkás srác, a fejét vakaró Columbo, meg a joviális, potrohos csendőr is olyan, mint a „híresemberes” zsánerszobrok: Krúdy, Gárdonyi, és persze királyaink és királynőink szanaszét az országban. A közérthetőség követelménye, a realista ábrázoláskényszer és a könnyen dekódolható „egyszerűség” szükségképpen fordul önmaga paródiájába. Ide sorolnánk Gábriel arkangyalt is, mert bár ez utóbbi, halmazati büntetésként emlékműnek neveztetik és egy ideologikus, rendszer-apologetikus műről van szó, amely allegóriával dolgozik, mégiscsak ennek az alkotásnak a felállítása koronázta meg a köztereket eluraló folyamatot.

Összeköti őket a nyárspolgári művészetfelfogás, amely az emberközelit és a szépet az effajta szobrokoba látja bele, a bumfordi kisrealizmus, amely ragaszkodik az ábrázoló művészet fétiséhez, és az igénytelenség, amely leginkább az aránytévesztett figuralitásban mutatkozik meg. És természetesen összeköti őket a politikai akarat is, amelyre egész finanszírozási modell, és ezen keresztül kisebbfajta iparág épül.

Azt imitálják ezek a szobrok, mintha a közteret új, „rendhagyó” módon használnák, mintha helyspecifikusak volnának, apró városi titkok. Hozzáférhetőséget és megközelíthetőséget hazudnak, miközben mű és nézője között nem jön létre dialógus. Megvalósításukba invenció, valódi szándék és koncepció, pláne kritikai mozzanat nem fér. A szolnoki gördeszkás srác, vagy a pesti belvárosi rikkancsfiú nem kaphat személyiséget, mert akkor már valaki volna, és valakinek gondolhatná magát az is, aki rátekint, holott nem ez a cél. A Shakespeare szobor nem szólhat Shakespeare-ről, mert akkor kénytelen volna valamiféle jelentést hordozni, kénytelen volna kérdezni. Emögé a szobor mögé azonban nem gondolhatjuk oda a kultúránkat meghatározó hamleti dilemmát, de még a Szentivánéji álom mesterembereit sem.

Nem előzmények nélküli ez a hullám. Az egyik kiindulópont valahol Varga Imre esernyős nőalakjainál lehet, Óbudán (Várakozók, 1986).  A „nyugatos” lazaság ígéretét hordozták, posztamens nélküli közvetlenségükkel, hétköznapiságukkal, de üres dekorativitáson kívül nem nyújtanak semmit. Tudtuk akkor is, hogy sok európai városban vannak hasonló zsánerszobrok, az esernyősökkel Budapest elkezdett felzárkózni egy trendhez, amely ide leginkább Pozsonyon keresztül érkezett. Pedig a zsánerszobrok megjelenésével egy világháború előtti hagyomány éledt újjá – egyik jeles darabja a József körúton 1927-ben felállított Csirkefogó (vagy Kakastolvaj) című zsánermű, Kiss György jóval korábbi alkotása.

Az új hazai zsánerszobrok eltüntetik a szobor műfajának alapkérdését, tér és tömeg viszonyát, semmiféle kontaktusba nem kerülnek a felállításuk helyével, mert nem autonóm művészi gondolkodás eredményei. Ez utóbbiban rejlik a lényeg. Az a köztéri művészet-felfogás ölt testet itt, amely nem visel el a köztérben olyan tárgyat, amely ehhez a köztérhez kritikusan viszonyulna. Végső soron a köztér kritikátlanításáról van szó, kürítéséről, megtisztításáról, és jelentés nélküli, „ártalmatlan”  tárgyakkal való feltöltéséről.

Ez pedig tökéletesen megfelel a hatalom mai szándékainak: tüntessünk el mindent a közterekről, ami megkérdőjelezi a fennálló rendet. Ami az uralmi struktúrákat kritika tárgyává teszi. Se falfirka, se plakát, se stencil nem maradhat ott, de hajléktalan emberek sem, csak fogyasztásra buzdító üzenetek, nemzeti szimbólumok és műalkotásnak látszó objektumok.

Magyarország közterein ma nem jelennek meg kérdések, csak előregyártott válaszok. Nincs egyetlen jel sem, amely kritikát, disszenzust, oppozíciót fogalmazna meg. Itt egyetértés van, a ma irányadó központi esztétika, amely leginkább a gyönyörködtetést, szórakoztatást tartja a művészet feladatának.

A zsánerprogram ezen felül egy olyan országos projekt, amely a finanszírozás csatornáinak átprogramozására is alkalmas. Némi önrész, szinte garantált NKA-s támogatás, és mehet is a projekt. Az NKA szakmai kollégiumának egyre kevésbé kell valódi művekkel vesződnie, az állam elégedett, hiszen lám, fut a művészettámogatás, az önkormányzat valami széppel kedveskedhet a lakosságnak, és kipipálta a művészettámogatást, a zsánerszobrok alkotóinak pedig áramlanak a megrendelések. A pénzt elköltöttük, a végeredmény nem ér többet a kertitörpéknél, amelyeket meg lehet venni a barkácsáruház parkolójában.

(Om2.hu/Nagy Gergő)