2014. október 3-án a Mikszáth tér felé tartottam egy barátommal, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy öt közterület-felügyelő és két rendőr sürgölődik a körúton. Közelebb érve kiderült, hogy a csődület egy hajléktalan bácsi miatt van, akit éppen erősen próbáltak rávenni, hogy menjen el.

Mihelyst megláttam, hogy mi zajlik, elővettem a telefonomat, és elkezdtem fényképeket készíteni a csoportról, ami fel is keltette az egyik intézkedési kényszerrel küszködő közteres figyelmét, aki egy társának intve odajött hozzá, majd felszólított, hogy hagyjam abba a fényképezést. Mivel hirtelen semmilyen jogszabály nem jutott eszembe, ami alapján ilyesmire felszólíthatna, megkérdeztem tőle, hogy mégis milyen alapon parancsolja ezt meg. Erre szemlátomást zavarba jött, majd némi morgás („Csak ne jelenjen meg sehol”) után visszatért a többiekhez.

Nagyon zavart az egész ocsmány jelenet, ezért a fényképek elkészítése után odaültem a bácsi mellé, és megkérdeztem, hogy mi történik itt. Ő elmondta, hogy el akarják kergetni innen. Az iménti közteres ekkor visszajött, és elkezdett kérdezősködni, hogy mit csinálunk itt, miért ültünk le. Én közöltem vele, hogy nem értek egyet a mellettem ülő öregember vegzálásával (közben kiderült, hogy a bácsinak korábban fagyás miatt amputálták az egyik lábának összes ujját). A közteres – szemlátomást megsértődve a közbelépésen – gúnyos és lekezelő megjegyzéseket tett folyamatosan, félig felém, félig a hajléktalan bácsi felé, végigzongorázva az ilyenkor gyakran felmerülő szidalmakat („odaszarik-hugyozik, szemetel, zavarja a járókelőket...” stb.).

Én közben folyamatosan telefonáltam az általam ismert, ilyen ügyekben járatos embereknek, legfőképp az AVM utcajogász csapata tagjainak. Jó 40 percig tartott a veszekedés köztem és a közteres között, amikor új rendőrök érkeztek, ezúttal egy szociális munkással, aki szemlátomást ismerte a bácsit, így békésen és nyugodt hangnemben megbeszélték, hogy elviszik autóval a legközelebbi melegedőre, illetve segítenek neki okmányokat szerezni. Mind a másodjára kiérkező rendőrök, mind a szociális munkás srác kifejezetten tiszteletteljes, emberi hangon beszéltek a bácsival. Miután engem is igazoltattak („csak a formaság kedvéért”), úgy döntöttem, hogy a továbbiakban nincs ránk szükség, így társammal továbbmentünk.

Nem tudom, hogy a viszonylag szerencsés végkifejlet az én közbeavatkozásomnak volt-e köszönhető, de ha valamit, hát azt sikerült elérni, hogy egyrészt a szerepével és az emberi kommunikáció normáival nem igazán tisztában levő közteres legalább rám, és nem a bácsira zúdította a frusztrációit, valamint azt, hogy a hajléktalan bácsi talán egy kicsit úgy érezte, hogy nem mindenki fordítja el tőle a fejét, amikor durván zaklatják.

(avarosmindenkie.blog)