Ha vallás és szex kapcsolatáról van szó, legtöbbünknek kapásból a hetedik parancsolat ugrik be, ami tiltja a paráználkodást. Pedig a történelemben jó néhány olyan kultusz volt, amelyek nemhogy tiltották a bujálkodást, hanem egyenesen vallásos kötelességnek tartották azt.

Szent szajhák

Számos szentélyben éltek olyan papnők, akiknek az volt a feladatuk, hogy a híveket szó szerint isteni kéjben részesítsék. Őket az istennő megtestesülésének tartották - az aktus alatt legalábbis -, és az együttlét afféle termékenységi rítus volt, ami a fizetővendéget isteni állapotba emelte. Úgy hitték, hogy a papnővel való szeretkezés pozitívan hat a gazdálkodásra, gazdagabb lesz tőle a termés és jobban szaporodnak az állatok is.

Megoszlik a történészek véleménye arról, hogy együttlét alatt pontosan mit is kell értenünk. Vannak, akik úgy vélik, hogy csak szimbolikus aktus történt, mások viszont meg vannak győződve arról, hogy ezeket a szentélyeket nyugodtan tekinthetjük bordélyoknak, ahol a szexé volt a főszerep, még ha szakrális keretet is adtak neki. Az igazság minden bizonnyal valahol középen lehet: a papnők szeretkeztek a hívekkel, ám a vad orgiák színhelyei nem ezek a templomok voltak.

Istár, a szexistennő

A mezopotámiai mitológiában Istár a testi szerelem, a termékenység és a háború istennője. Maga a nőiség, a csábítás és az érzékiség, így nem meglepő, hogy az ő kultuszához kapcsolódott a legintenzívebb szexualitás. A papnőkre alkalmazott legkorábbi ismert, sumér kifejezés értelme leginkább szent szajhaként fordítható, de gyakran nevezték így magát az istennőt is, ami akkoriban nem hordozott semmiféle pejoratív jelentést. Hogy mennyire intenzív volt az Istár-kultuszhoz kapcsolódó szexualitás, azt jól példázza, hogy Mezopotámia városállamainak uralkodói évente egyszer szent nászban egyesültek Istár papnőjével, hogy ilyen módon biztosítsák a termékenységet és a békét a városokban. Ez az isteni élmény azonban nem kizárólag az uralkodók privilégiuma volt, hiszen a templomban bárki meglátogathatta a papnőket, feltéve, ha meg tudta fizetni szolgálataikat.

Aphrodité, a szent nemiség

A görög Aphrodité sokban hasonlít Istárhoz, sok vallástörténész egyenesen a mezopotámiai istennő tiszteletére vezeti vissza az Aphrodité-kultuszt. Ebből már sejthető, hogy a görög szentélyek mindennapjait sem a szűziesség jellemezte. Az Aphrodité-kultuszra úgy tekintettek a hívek, mint a gyönyör ünnepére, és a testi örömök minél intenzívebb élvezetével fejezték ki az istennő iránti tiszteletüket. Ebben a szellemben tevékenykedtek papnői, a hierodulék is, akik zömmel rabszolgák voltak, illetve a papnők lányai közül kerültek ki. A leghíresebb Aphrodité-szentélyek Korinthoszban és Szicíliában működtek. Az i. e. 6-7. században a korinthoszi szentélyben mintegy ezer papnő emelte isteni magasságokba az arra sóvárgó híveket. Szükség is volt ilyen mértékű humán erőforrásra, hiszen Korinthosz ekkor a jómód, a fényűzés és a testi örömök központja volt, így nem meglepő, hogy a lakosok igen hitbuzgónak bizonyultak. Tovább élénkítette a vallási életet a kor két jelentős kikötője, Kenkrea és Lekhaion, amik szintén az Aphrodité-szentély közelében voltak, és az itt megforduló hajósok is elkötelezett hívei voltak az istennőnek.

Dévadászik, a mennyei kurtizánok

Természetesen a Káma Szútra hazájában, Indiában sem ismeretlen a szakrális prostitúció fogalma. A dévadászik az apszarák földi megfelelői, akik Indrát mulattatják. Az apszarák személyesítik meg a folyókat, és úgy tartják, hogy a dévadászik szexuális aktivitása idézi elő az életadó esőket, épp ezért nem éltek visszafogott életet, vallási ceremónia keretében adták át magukat a híveknek. Már a 11-12. századi Indiában szokássá vált, hogy a családok a lányokat a templomnak ajánlották fel, de az sem volt ritka, hogy maguk a dévadászik fogadták magukhoz őket, sőt az is előfordul, hogy idősebb nők, elsősorban özvegyek jelentkeztek templomi szolgálatra. A mennyei kurtizánoknak nemcsak az eső biztosítása a feladatuk, hanem a szakrális templomi tánc is, amit templomba lépésük pillanatától oktattak nekik. Elsősorban tehát nem prostituáltak voltak, hanem művészek és szerzetesek, akiknek az is a feladata volt, hogy szeretkezzenek a hívekkel. A gyarmatosítás előtt virágzott a szakrális prostitúció, egyetlen templomban akár négyszáz dévadászi is élhetett, az európaiak megjelenésével azonban egyre inkább visszaszorult ez a tevékenység, hiszen finoman szólva is ütközött a keresztény erkölccsel. 1947-ben Madrász államban jóváhagyták az első dévadászi-ellenes törvényt, amivel bűncselekménynek minősítették a dévadászik felajánlását a templomnak, így lassan megszűnt ez a tevékenység. Sok mennyei kurtizán kénytelen volt közönséges prostitúcióra adni a fejét, miután ellehetetlenítették a hagyományos kereteket.

Hitbuzgó amatőrök

Egyes forrásokból arra lehet következtetni, hogy nemcsak a hivatásos papnők kéjelegtek a szentélyekben, hanem minden asszonyt köteleztek rá, hogy legalább egyszer ilyen módon is hódoljon az istennőnek. Hérodotosz például arról tudósít, hogy életében egyszer minden babiloni asszony köteles Istár templomába vonulni és ott egy aktus erejéig az istennő földi megtestesüléseként szolgálni - mindezt természetesen jó pénzért, amit dolga végeztével egy oltárra helyez. A derék görög történetíró azt is megjegyzi, hogy a dekoratív asszonyok hamar teljesítették hitbéli kötelességüket, a kevésbé vonzóak azonban akár évekig is élvezték a templom vendégszeretetét. Ugyanez a hír járta a Melitta-kultusz híveiről is, sőt róluk azt tartották, hogy a nők nem mehetnek férjhez addig, míg az istennő temploma előtt áruba bocsátott testük vevőre nem talál.

Nagy Márta viselkedéselemző