Amikor nincs uszony a lábán, akkor a Kecskeméti Szuperinfó szerkesztője és irodavezetője. Igazi örökmozgó: korábban triatlonozott, teniszezett, atletizál, kézilabdázott, de kipróbálta a balettet és a néptáncot is. Székely Lilla tavaly a 100 méteres uszonyos felszíni kategóriában Európa-csúccsal Eb-t, majd ugyancsak kontinensbajnoki címet szerzett 50 méteren. Idén a kolumbiai Világjátékokra koncentrál a legjobban, sportágában ez lesz az év versenye. A nem olimpiai sportágakat felvonultató világverseny július 25-én kezdődik Caliban.

Kevesebb, mint 100 nap van a Világjátékokig. Hol tartasz a felkészülésben?

Jól haladok az edzésekkel, annak ellenére, hogy idén kicsit nehezebben mennek a dolgok, mint tavaly ilyenkor. Igaz, ezt valószínűleg azért érzem így, mert a tavalyi versenyszezon tökéletes befejezése után nehéz elégedettnek lenni az egyébként is mindig döcögősen induló szezonnal. Az idei felkészülés pedig ráadásul arról szól, hogy meddig tudom kitolni a saját határaimat: minden egyes edzésen arra törekszem, hogy mindent kihozzak magamból, sőt még annál is többet… Néha ez nehezemre esik, de szerencsére egyre többször fordul elő az is, hogy élvezem. Azt is rendbe kellett tennem magamban, hogy pont amiatt, hogy idén jóval nagyobb megterhelést kapok, mint az előző évben, fáradtabb vagyok, és az év közbeni versenyek sem mennek olyan gördülékenyen, mint tavaly. Így idén még inkább igaznak érzem azt a mondást, hogy ”ami nem öl meg, az erősebbé tesz”. Hiszek benne, hogy a mostani kemény munka kamatostul megtérül majd az idei év legfontosabb versenyén, a Világjátékokon.

Nem hétköznapi sportágban jeleskedsz. Hogy lesz valakiből uszonyos- és búvárúszó?

Tíz évesen találkoztam először a búvárúszással a szülővárosomban, Gyöngyösön. Édesanyám testnevelő tanár, gyerekkoromban kötelező volt sportolnom, ráadásul sok mindent ki kellett próbálnom: triatlonoztam, teniszeztem, atletizáltam, nagyon nagy szerelem volt a kézilabda, de még balettoztam és néptáncoltam is, ami így utólag visszagondolva elég vicces. Az uszodába is a szüleim vittek le, elég nehezen tanultam meg úszni, a mai napig emlékszem, hogy mikor először kellett a nagymedencében úsznom, annyira sírtam, hogy alig kaptam levegőt. De végül életem legnagyobb szerelme lett. Először sima úszó voltam, csak mivel '96-ban megszűnt Gyöngyösön az úszó egyesület, és nem akartam a víztől elszakadni, így kerültem a búvárokhoz. Hamar megszerettem az edzéseket, már csak azért is, mert én voltam akkor a legkisebb a csapatban, és a nagyokkal nagyon jól kijöttem, imádtam őket, felnéztem rájuk. A mai napig úgy gondolom, hogy egy összetartó csapat az edzés egyik legfontosabb alappillére.

Egy olyan év után, mint 2012, milyen versenyzői álmokat dédelgetsz?

A tavaly, amikor Európa-csúccsal nyertem az Eb-t, úgy éreztem, hogy ettől többet én már nem kívánhatok ebben a sportban. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek további céljaim, csak ha holnaptól nem versenyezhetnék, akkor nyugodt szívvel, teljesen elégedetten szállnék ki a medencéből, semmilyen hiányérzet nem maradna bennem. Természetesen nálunk is van vb, meg ott van a négy évente megrendezendő Világjátékok is, de a női kínai mezőny hegemóniája miatt nincsenek a valóságtól elrugaszkodott álmaim: a napi 8 órás munka, a háztartás vezetése, a család és az egyetemi tanulmányaim mellett kész csoda lenne, ha legyőzném őket. Egyszerűen nincsenek azonos lehetőségeink, én nem engedhetem meg magamnak, hogy napi 7-8 órákat csak a sporttal foglalkozzak, mert elég hamar éhen halnék. Ennek ellenére hiszek abban, hogy történhetnek csodák, és érzem is magamban az esélyt arra, hogy a Világjátékokon komoly csatát vívjak velük, és persze az európai mezőnnyel is.

Kétszer volt alkalmad indulni Világjátékokon. Milyen érzésekkel készülsz a harmadikra?

A Világjátékok a mi sportágunk csúcspontja, úgy gondolom, hogy egy uszonyosúszó pályafutása akkor tud csak kiteljesedni, ha részt vett legalább egy Világjátékokon. Én először 2005-ben Duisburgban indultam. Akkor még nem igazán fogott meg a Világjátékok szellemisége, mert csak a saját versenyünkre utazhattunk ki, talán négy napot töltöttünk Németországban. 2009-ben Tajvanon viszont egészen más volt a helyzet: időben kiutazhattunk az akklimatizáció miatt, és ott lehettem a megnyitó ünnepségen is, ami életem egyik legnagyobb élménye volt. Csodálatos érzés volt bevonulni egy olyan stadionba, ahol több ezer ember vesz körül, tapsolnak, éljeneznek. Az is nagyon jól esett, hogy a helyiek jöttek hozzánk fényképezkedni, aláírást kérni, végre nem éreztük azt, hogy mi ”csak” nem olimpiai sportágak vagyunk, amire itthon folyamatosan emlékeztetnek bennünket. Egy kis időnk arra is volt, hogy elmenjünk és megnézzünk több magyar sportolót, például a strandkézis fiúkat, vagy az aerobikos és versenytáncos párosokat. Voltak olyan csapattársaink is, akik az uszodába jöttek el megnézni minket, nagyon jó, összetartó magyar csapat volt kint Tajvanon. A legfontosabb tapasztalat, amit idáig a Világjátékokon szereztem, az az volt, hogy ezeket a sportágakat a világ különböző részein sokkal jobban megbecsülik, mint itthon. Úgy gondolom, hogy mindenkinek azt a sportot kell űznie, amit szeret, és amiben tehetséges, eredményes. Sajnálom, hogy a búvárúszás – annak ellenére, hogy eredményes – itthon nincs kellően megbecsülve.