Azt hiszem, ilyen, ha az ember szabad

Ilyenkor, ősszel még az is kimerészkedik a természetbe, aki máskor a lábát sem teszi ki a városból. Ez az évszak a zarándoklatok kedvelt időszaka is, már nincs túl meleg, de még számítani lehet az időjárás jóindulatára. Magyarországon az utóbbi években, divat lett zarándokolni.

A híres spanyol El Camino mellett már létezik a magyar Szent Jakab-út is, a Magyar Camino, Budapesttől Lébényig. A megnövekedett létszám minden bizonnyal köszönhető azoknak a népszerű könyveknek is, amelyek az elmúlt három évben kerültek a könyvesboltok polcaira, és amelyek szerzője egy korábbi újságíró, Sándor Anikó.

Régóta ismerjük egymást, együtt dolgoztunk 12 évig a Magyar Rádióban, de meglepődtem, amikor a zarándoklataid híre eljutott hozzám. Sosem tudtam, hogy érdeklődsz a vallásos utak iránt. Bennem az az emlék él, hogy te egy liberális gondolkodású, kozmopolita nő vagy, akitől távol áll bármiféle istenkeresés, fizikai-lelki próbatétel, amit a magamfajta egy zarándoklatról sejt. Mit gondoltam tévesen?

Mindenekelőtt azt, hogy egy liberális világnézetű embertől feltétlenül távol áll az istenkeresés. Meggyőződésem, hogy mindannyian keresők vagyunk, és számomra az abszolút részletkérdés, hogy ki minek nevezi azt, aki vagy ami az úton várja. Van, aki Istennek, más önmagának, vagy a saját felsőbbrendű, bölcsebb énjének, de olyan is akad, aki egyszerűen csak útnak nevezi azt, ami várja, ha zarándoklatra indul.

-Te minek nevezed?

-Mikor minek, a fenti felsorolásból. Csak a szándék a fontos, ami hajtja az embert, amikor nekivág például egy 800 kilométeres gyalogútnak, ahogy én is tettem 2011-ben, Spanyolországban, az El Caminón. Az a vágy hajtott, hogy kihozzak magamból valami jobbat, mint amit addig sikerült. A legfontosabb kérdésem az volt, hogy merre menjek, hol van dolgom, hol találom meg a legjobban a helyemet a világban, a szó lelki és fizikai értelmében egyaránt. Szerintem a csoda is, amit azon a helyen sokan megtapasztalnak, ilyesminek köszönhető: az a rengeteg ember, aki ezer éve gyalogol ott, mind-mind valami jobbat akar kihozni magából, és ez a sok jó szándék lenyomatot hagy az úton. Ha pedig ennyi ember jobb lesz, akkor a világ is jobb lesz, nem igaz?

-Téged merre terelt az út?  Azóta jársz templomba, gyülekezetbe? Hívő lettél?

-Nem kellett azzá lennem, mert mindig is az voltam, még akkor is, ha ez nem fogalmazódott meg így. Bár nem kaptam vallásos nevelést, de most visszaemlékezve a gyerekkoromra, már tudom, hogy mindig is kapcsolatban voltam Istennel, csak nem kívül találtam meg, hanem belül, önmagamban. Nem voltak közvetítők, direkt összeköttetésben voltunk, és vagyunk ma is. Úgyhogy a kérdésedre a válasz: nem, nem kezdtem el templomba járni, illetve nem többet, mint azelőtt, hiszen utazásaim során a templomok számomra korábban is megfelelő helynek bizonyultak egy kis elcsendesüléshez. Egyébként fontos tudni, hogy például az El Caminón a zarándokoknak talán mindössze a fele lehet az, aki vallásos indíttatással kel útra.

-És a többieknek csak kihívás?

-A többség önmagát keresi, a megoldásokat az elakadásban, a válaszokat a megválaszolatlan kérdésekre. Nemcsak keresztények gyalogolnak ott, hanem a legkülönfélébb valláshoz és felekezethez tartozók, de egyházon kívüliek is szép számmal. Az én legfontosabb útitársam például, aki egyben az első könyvem, az El Camino – Az út, ami hazavisz főszereplője lett, egy fiatal japán, buddhista fiú. De megfordul az úton a földkerekség minden pontjáról érkező zarándok, Alaszkától Dél-Afrikáig, Argentínától Thaiföldig. Annál csodálatosabb találkozásokat, mint amilyenekben egy-egy zarándokszálláson részem volt, sehol a világon és soha az életben nem tudok máshol elképzelni.

-Sejtem, hogy nagy élmény volt, hiszen ha jól tudom, legközelebb meg a magyar Szent Jakab-útra, a magyar Caminóra is elmentél. Kicsi, de a mienk. Vagy ez olcsó poén volna?

-Maradjunk annyiban, hogy az. Amúgy Budapestről, a Lánchíd budai hídfőjétől indul, és Lébényben, a gyönyörű, román stílusban épült Szent Jakab apostol plébániatemplomban ér véget. Átmegy Budakeszin, Pátyon, Zsámbékon, Pannonhalmán. A Normafánál keresztezi a híres Mária-utat, ahová most készülök éppen. Fiatal út a magyar Camino, csak pár éve, hogy néhány magyar zarándok, hazatérve Spanyolországból, elhatározta, hogy kijelöli az El Camino magyar szakaszát, ahogy Európa sok más nagyvárosa is megtette. A spanyol egyház azóta felszentelte az utat, és hivatalos részévé vált ily módon a „nagy” Caminónak. Ezért is dukál neki a megnevezés. Ebből az élményemből született a Magyar Camino – A magad útján című könyvem.

-Mit változtatott az addigi gondolkodásodon ez a két zarándoklat?

-Azt mondják - és ezt én igazolhatom –, hogy a zarándok azon a helyen nem azt kapja, amit kér, hanem amire szüksége van. Nekem valószínűleg az anyagi világhoz, benne természetesen a pénzhez való viszonyomat írta felül kissé. Na nem azt akarom mondani, hogy ma már nem fontos a pénz, de kaptam ott valamit, amitől hazatérve az lett a meggyőződésem, hogy ha ne adj' isten egyszer úgy alakulna, hogy mindenemet elveszítem, akkor is tudnék boldog lenni. Amikor egy éjszaka, egyedül a sötét semmiben, fejem alatt a hátizsákommal a meleg földön feküdtem, és a csillagos eget bámultam, megéreztem, hogy nincs az a kézzel fogható, bármilyen értékes tárgy, amire azt a helyzetet elcserélném. Az, hogy sikerült megszabadulnom egy csomó lelki béklyótól, olyan szabaddá tett, amit már soha többé, senki nem tud elvenni tőlem. Nagyon izgalmas módon ad egyébként az Út, mindkettő, a spanyol is és a magyar is hasonló ilyen szempontból.

OLYAN, MINTHA AZ EMBER EGY FILMFORGATÁSON VENNE RÉSZT, Ő A FŐSZEREPLŐ, RÓLA SZÓL AZ EGÉSZ FILM, DE A FORGATÓKÖNYVET NEM MUTATTÁK MEG.

A „Nagy Rendező” mindent hozzárendel a forgatáshoz: a helyszíneket, a szereplőket, a statisztákat, a kellékeket és a történéseket, de amikor egy-egy jelenet forog, te, a főhős, még nem tudod, mire megy ki az egész. Volt, hogy remegtem a döbbenettől, és sírtam a zavarodottságtól, mert nem értettem, mi történik velem. Aztán az út végére, mint egy puzzle, összecsúsznak a mozaikok, és megjelenik a lényeg.

-Mi a lényeg?

-Azt hiszem, az a legfontosabb hozadéka az útnak, hogy megláthattam a lényeget. Mint amikor a sötétben váratlanul felkapcsolják a villanyt... Természetesen most is van véleményem mindarról, ami körülöttem történik, és sok mindennel nem értek egyet. A megfelelő helyen és időben igyekszem is ennek hangot adni. De az életemet, igazán mélyen, külső dolgok már nem tudják befolyásolni. Igen, azt hiszem, ilyen, ha az ember szabad.

-Ezt talán korábban kellett volna megkérdeznem, de még mindig nem értem, miért indultál el kétszer is? Nem tudtad volna mindezt itthon átélni, mondjuk a Margitszigeten, vagy valami csendes helyen? Fontos ehhez zarándokolni?

-Te mondtad az elején, hogy divat, és erre én azt mondom: bárcsak sok ilyen jó divat jönne még! Olvastam a Caminóról én is valahol, és egyszerűen kíváncsi voltam, hogy valóban léteznek-e a caminós csodák, amelyekről a zarándokok beszámoltak. Persze biztos, hogy nem ennyire egyszerű azért a dolog, mert például az indulás előtt pár hónappal bennem már elkezdődött valamiféle átalakulás. Akkor történt, hogy otthagytam csapot-papot, munkahelyet és egzisztenciát, mert nem éreztem benne jól magam. Mindenki huhogott, hogy hú, hogy meg fogod te ezt még bánni, a mai világban, pláne a te életkorodban komoly ember nem csinál ilyet. Egyetlen barátom volt csak, aki azt mondta: tisztellek azért, amit tervezel, nálad komolyabb embert nem ismerek. Én neki hittem.

-Egy sikeres bulvárlap főszerkesztő-helyettese voltál, megbecsült munkavállaló. Mi lettél utána?

-Maradjunk annyiban, hogy életem egyik legjobb döntése volt.

-Oké, akkor miből élsz, ha nem túl indiszkrét ez a kérdés?

-Miután megjelent az első könyvem, és láttam, milyen jó a fogadtatása, megírtam egyéb kalandjaim történetét is. Született egy könyv például a Buenos Aires-i tangózásról, Pillangó a vállamon címmel, vagy az indiai élményekről, a Zuhanórepülés, aztán jött a Magyar Camino. Időközben az olvasóim egyre többen kerestek meg tanácsért, ötletért, mondjam már meg, mit kezdjenek magukkal nehéz élethelyzetekben. De tanácsot adni nagy felelősség, így történt, hogy beiratkoztam egy speciális képzésre, ahol megtanították velem, hogyan kell elakadt emberekkel dolgozni. Így lettem life-coach, azaz életvezetési segítő. Ez az út nagyon a kezdeteknél tart még, de elmondhatatlan boldogság, amikor látom, hogy valaki a velem való beszélgetés hatására tud túllépni valamilyen nehézségen.

-Mi lesz a többi híres zarándokúttal?

-Legutóbb Mariazellben jártam, a híres osztrák zarándokhelyen, ahol valamikor, sok száz évvel ezelőtt, egy Magnus Klause nevű bencés szerzetessel csoda történt. Azért indult oda, hóna alatt fából faragott Mária-szobrával, hogy az ott élők lelkipásztora legyen. Amikor azonban a helység közelébe ért, váratlanul egy szikla állta útját, és nem tudott tovább menni. Ekkor ő térdre borult, és könyörögve kérte a Szűzanyát, hogy segítsen átjutni a sziklán, mert az emberek várják. Ekkor a szikla kettényílt, és Magnus átmehetett rajta. A városba érve a szobrot egy kőre tette, és cellát, azaz kis kápolnát épített köré. Innen eredeztetik a hely nevét: Mária a cellában. Hamar híre ment a csodának, és emberek jöttek a Mária-szoborhoz, hogy segítséget kérjenek tőle. Segítsen rést nyitni a sziklán, az akadályon.

-Te mit kértél tőle?

-Ha ezt most elmondanám, nem olvasnád el a könyvet, amit Mariazellről és az oda vezető Mária-útról írok. Úgyhogy ne kíváncsiskodj!

(Szörényi Péter – Origo)