Fővárosi történetek- Egy iskola és egy múzeumigazgató

Egy emberről szól a történet, azon kevés szerencsések egyike, aki egy életben két szakmai életet is kapott a sorstól. Ő Beleznay Andor, aki 28 év iskolaigazgatói munkássága után, egy aprócska, de annál tartalmasabb helytörténeti múzeum igazgatójaként tevékenykedik a mai napig immár 20 éve. Augusztus 2-án lesz nyolcvan éves, és bár az idő nem múlt felette sem nyomtalanul, a mai napig szellemileg frissen és tervekkel tele igazgatja az Albertfalvai Helytörténeti Múzeumot, ÚJBUDA egyetlen ilyen jellegű gyűjteményét, a Pentele utcában. Vele beszélgettem

Nem kérdeztem, hány kitüntetése van, de biztos vagyok benne, hogy többet érdemelne. Nagyszerű igazgató volt, akit elfogadtak tanárai, szerették, de kicsit féltek is tőle a gyerekek, tiszteltek a szülők, s mikor 60 lett, és nyugdíjazását kérte, átvette az általa létrehozott múzeum irányítását és gondozását. A Jászberényben érettségizett fiatalember fizika szakos tanárként kezdte pályáját, majd szakfelügyelőként is dolgozott, s egyszer csak iskolaigazgató lett. Egyik sem szokványos történet.

Hírhatár: Miért pont a fizika?

Beleznay Andor: 1950-ben érettségiztem, nem túl fényes eredménnyel, de azért három helyre is jelentkeztem. Állatorvosnak készültem, de egyéb származású miatt elutasítottak a főiskoláról, ellenben a második helyen felírt Színművészet Főiskolára felvettek rendezői szakra. Örömmel vittem haza az értesítőt, de apám azt mondta, hogy az ő gyerekéből nem lesz ripacs, így ez is kiesett, maradt a harmadik, a Pedagógiai Főiskola Budapesten. Felmentem a tanulmányi osztályra, s mivel azt mondták, hogy a matematika-fizika szakot tudom a leggyorsabban elvégezni, ezt választottam. Világéletemben utáltam a fizikát és a matekot is… Mondták, menjek a tanszékre, ahol egy barna köpenyes, barna micisapkás ember törölgette a port. Köszöntem szépen és mondtam, hogy Öveges tanár urat keresem. A micisapkás kedvesen rám mosolygott és azt mondta: Én vónék az, édes fiam. Ő volt Öveges József fizikus, Magyarország első Kossuth díjasa. S ezzel a találkozással megfordult az életem. Elég, ha annyit mondok, hogy a jászberényi közepes tanuló fizikusból az év végére évfolyamelső lettem, s kitüntetéssel végeztem el a főiskolát. Ezt mind Öveges Józsefnek, az ő nagyszerű személyiségének köszönhettem. Az iskola befejezése után vidékre készültem Turára, ami félúton volt szülővárosomtól és Pesten maradt szerelmemtől. Turából aztán összesen csak egy hónap lett és mégis Pesten kötöttem ki…

Hírhatár: Ki vagy mi változtatott a terveken?

B.A: A katonaság, s ott is a politikai tiszt. Ugyanis nyáron, az iskola előtt be kellett vonulnunk. Ott volt egy politikai tiszt, aki nagyon szeretett sakkozni, bár nem nagyon tudott. Megyei harmadik voltam sakkból, így felajánlottam magam sakkpartnernek, s rájöttem, hogy ügyesen hagynom kell főnökömet győzni, így jó elsakkozgattam a katonaidőt. A búcsú előtt a politikai tiszt megkérdezte, hol fogok tanítani, mondom Turán. Erre ő: Egy ilyen jó sakkozó nem mehet vidékre, majd intézkedem… Egy hónapot tanítottam vidéken, mikor megérkezett a kikérőm, a Petőfi Sándor Katonai Főiskola polgári tanára lettem Budapesten. Eltelt az első év, s az egyik órámon az Öveges professzortól tanultak szerint igyekeztem könnyed, humoros órát tartani, és egy viccel kezdtem az órát: Tudják-e, hogy miért áll őr az iskola kapuja előtt?... Hogy ne jöjjenek be a gondolatok. Ez volt délelőtt és délután már kezembe is adták a munkakönyvemet. Nem volt sok időm otthon keseregni, mert Öveges valahonnan értesült a kirúgásomról és állást szerzett a Pedagógiai Főiskola gyakorló iskolájában.

Hírhatár: Hogy került mégis a kerületbe?

B.A:  Hamarosan megszűnt a főiskola, így a gyakorlója is, s közben lakást kaptam Lágymányoson. Így 1958-ban ideköltöztem és a Váli úti iskolában kezdtem meg kerületi pályafutásomat. Teltek az évek a tanítás mellett szakfelügyelő is lettem, ahol 6 kerület 140 pedagógusa tartozott hozzám. Míg egy napon hívattak a pártbizottságra, ahol egy magas rangú elvtárs felesége volt a közművelődési felelős, aki azt mondta: Beleznay elvtárs, ki kell mennie Albertfalvára igazgatónak és rendet kell csinálni, mert ott verik egymást a tanárok. Megköszöntem, s nemet mondtam vagy négyszer is. Akkor az elvtársnő megkérdezte, hogy áruljam már el, miért nem vállalom. Mondtam, hogy nem elég a fiatal korom, de párttag sem vagyok a többi iskola igazgatójával ellentétben és engem így majd semmibe vesznek. Sz. elvtársnő erre megadta az ő titkos telefonszámát azzal az útravalóval, hogyha ebből kifolyólag bármilyen hátrány ér, forduljak bátran hozzá. Ezzel a feltétellel elvállaltam, és 1964-ben kerültem Albertfalvára a Petőfi Sándor Általános iskolába igazgatónak. A két verekedő tanárból az egyiket áthelyeztettem, a másik befolyásos elvtársat pedig idővel felfelé buktattuk a minisztériumig. (Nem sokáig bírták ott sem a stílusát).

Hírhatár: Fiatalon került be egy tanári testületbe, hogyan fogadták a kollégák

B.A.: Éppen 32 éves voltam akkor és a tanári testület többsége nemhogy idősebb volt nálam, de többség apám, anyám lehetett volna, megharcoltam az elfogadásért. Úgy kezdődött, hogy mindenki tantervét bekértem, és mint új seprő el is olvastam A verekedő kolléga a16. óráig tisztességgel elkészítette a tantervét, de a 16. leckénél az állt, hogy is mondjam: Aki eddig elolvasta, az kapcsolatba léphet a hátsó felemmel! Kérettem a tanár urat és mondtam, hogy kezdhet vetkőzni. Ő kérdi miért? Mondom, hogy végre tudjam hajtani a 16. óra szerinti feladatot. Ó elcsodálkozott, hogy olvastam az anyagát és attól kezdve együttműködő tanárom lett. Az esetnek persze híre ment és így elég hamar elfogadott az egész tantestület.

 Évről évre fejlődött az iskola, létrehoztuk a kabinetrendszert, szertárakat alakítottunk ki és a tanulók a kerületi versenyeken vetélkedőkön egyre jobban teljesítettek. Ebben a sokat segített a stabil tantestület, kicsi volt a jövés –menés, így hatékonyabban valósulhattak meg a pedagógiai célkitűzéseink is.

1973-ban kezdődött Albertfalva főutcájának lebontása és évről évre bővült a helyére került lakótelep. Így az iskola évről- évre szűkebb lett. Majd időközben felépült egy harminc tantermes iskola, s később az Érem utcai épület is, s mi azt vettük észre, hogy az ország legnagyobb iskolája lettünk, ahol 150 tanár dolgozott és a csúcsidőben 1854 diák tanult. A színvonalat igyekeztünk tartani, s hogy ez sikerült, azt mindenféle kimutatásnál jobban bizonyítja, hogy a továbbtanulók első féléves bizonyítványának romlása messze a fővárosi átlag alatt volt. 

Hírhatár: Hogyan élték át a rendszerváltást?

B.A.:  Mivel az iskola az igazgatásom alatt politika mentes övezet volt a rendszerváltás sem okozott nagy megrázkódtatást. Egyedül a nyelvtanításban következett be változás, hogy az addigi orosz helyett németet vagy angolt kellett tanítani. Igaz, hogy ennek tanári feltételei nem voltak meg az országban, ez akkor senkit sem zavart. Ráadásul az iskolában ragyogó orosztanárok dolgoztak, és sem a szülők, sem a gyerekek nem viseltettek ellenségesen az orosz nyelvvel szemben. Így a felsősök kifutottak az orosszal, és alsóban indult az új idegen nyelv oktatása, s mire ők felsőbb osztályba léptek, már volt elegendő nyelvtanár is.

Amit fájdalmasan éltem meg, az  a régi iskolaépület egyházivá alakítása volt. Nem az egyházi iskolával volt gondom, hanem a mögé tett érvrendszerrel. Ugyanis az átalakítást szorgalmazók azt állították, hogy végre visszakapja az egyház az iskola épületét, mikor ez az iskola sosem volt az egyház kezelésében. A vele szemben álló templom jóval fiatalabb, mint az iskola. Tény, hogy a változtatással megvárták a nyugdíjazásomat, s csak utána történt meg a tulajdonos váltás…

Hírhatár: Miként született meg az Albertfalvai Helytörténeti Múzeum létrehozásának gondolata?

B. A: Az iskola történetét tanulmányozva, kiderült, hogy 1978-ban lesz 150 éves az iskola. Közben zajlott a főutca lebontása, így arra gondoltunk, hogy szedjük össze a házak mélyén rejlő ereklyéket, emlékeket, a jubileum alkalmából. Így a gyerekek végig járták a lakókat és gyakorta a szülők segítségével is gyűjtötték a tárgyakat. Úgy nézett ki az igazgatói szobám akkoriban, mint egy zsibvásár…Közben felvettük az ország összes Petőfi iskolájával is a kapcsolatot, és az egy hétig tartó ünnepségek közepette a tornateremben rendeztünk be egy kiállítást. Véget ért az ünnep, és ott maradt a sok emlék. A lakók időközben szétszóródtak a szélrózsa minden irányában, a tornaterem pedig kellett, így a régi gyakorlati foglalkozást kiszolgáló barakkba kerültek , ahol 1980-ban nyílt meg a Helytörténeti Múzeum, ami később, 1991-ben költözött mostani helyére. Miután nyugdíjba mentem, rám bízták a Múzeum vezetését gondozását. Immár húsz éve őrzöm itt a régi Albertfalva emlékeit.

Hírhatár: Több, mint ötven év a XI: kerület szolgálatában . Biztosan számba vette már, hogy mire a legbüszkébb és mit csinálna esetleg másképpen?

B.A.:  Büszke vagyok, hogy az ország legnagyobb létszámú iskoláját vezethettem, de mai fejjel nem engedném, hogy ilyen nagy létszámúra fejlesszék az intézményt. Ugyanis a sokaság, sok rosszat is hozhat. Költöztek ide, olyan emberek is, akikhez nem volt szokva a tantestület, más értékrendet, más felfogást képviseltek, s ezekre az emberekre jóval több energiát kellett fordítani, s számos igyekezet pocsékba is ment.

Büszke vagyok arra is, hogy az első féléves középiskola eredményekben a visszaesés kisebb volt, mint a fővárosi átlag. Büszke lehettem arra, hogy a kerületi versenyeken, seregszemléken ragyogóan teljesítettek a gyerekek. Hogy a Budai Nagy Antal Gimnáziummal ragyogó együttműködést alakítottunk ki. A Kondorosi úton emlékkő őrzi az ott állt középkori templom helyét, ebben is részem volt, s abban is, hogy felavattunk még négy emléktáblát. Mint igazgató mindent megtettem a gyerekek továbbtanulásával kapcsolatban. Tízezer feletti tanuló fordult meg az általam vezette intézményben, akik közül a nagyon jókra és a nagyon rosszakra emlékszem persze leginkább, jutott mindkét típusból, természetesen a jól teljesítőkre szívesebben gondolok vissza. Büszke vagyok arra, hogy szülők szerettek, becsültek, nem utolsó sorban így tudott létrejönni a múzeum is.

És persze nagyon büszke vagyok erre a múzeumra is, amely ÚJBUDA egyetlen ilyen jellegű helytörténeti gyűjteménye, s remélem sokáig fent is marad! ( lejegyezte: szolcsánszky szilvia)

Boldog születésnapot igazgató úr!