Még áprilisban mondta nekem egy egyébként jó szándékú és intelligens ismerősöm, hogy miért bántják annyit a férfiakat — miért bántom én is –, hiszen nem ők bontják fel a házasságot: a nők kezdeményezik a válások jó hetven százalékát, és persze olyankor övék a lakás és a gyerek, a férfi meg fizethet, és belebetegszik, meg öngyilkos lesz.

Az anyáé a gyerek — ha megegyeznek, és olyankor kilencven százalékban, tehát ez a férfinak is oké. Ha nem egyeznek meg, tehát a bíróság dönt, akkor már csak talán hatvan százalékban. És olyan nagyon ne irigyeljük az anyákat bizony, gyereket egyedül nevelni nem fáklyásmenet, különösen, ha az apa kifosztásnak éli meg, hogy a gyermekéről, törvényi kötelezettségének megfelelően, gondoskodjék, és a tartásdíj megtagadásával kívánja büntetni az asszonyt és a gyerekeket. Egyébként tényleg nem fáklyásmenet, azért kérdezem: vajon ezt szeretnétek? A gyereket, főműsoridőben? Vagy csak megbüntetni az exet, fájdalmat okozni, sakkban tartani a gyerekkel, esetleg kontrollálni őt: ha már a tiétek volt, és anya lett, ne lehessen neki más. 

Azt meg megmondom én, miért olyan rossz nektek a válás után, mert bizony nem a csalódásba meg a gyerekek hiányába rokkantok ti bele: mert az életmódotok sapiensvonásaiért addig a feleség felelt (hacsak tönkre nem ment már az érzelmi sivárságban és bűntudatkeltésben, egészen a diszfunkcionalitásig). Mert annyit tett bele a jóllétetekbe, mint a gyerekéébe. Nélküle nem ritkán csak a feltett lábbal tévézés, a morgás meg mások utasítgatása megy. Hogy mit egyetek, hogy isztok-e, milyen a tér, amelyben laktok, mennyi pénz megy el fölöslegesen, a tiszta ruha, a hivatalos ügyek, meg hogy van-e ritmusa a napnak, meg kultúra, sport, utazás, értelmes kikapcsolódás együtt, meg egészségügyi szűrés — ezt nagyon sokszor a nők tartják rendben, az anyátok is ezt csinálta, és ti ezt tökéletesen természetesnek tartjátok, részben épp ezért voltatok hajlandóak “feladni a függetlenségeteket”, hogy ez meglegyen, és hogy ez mennyire fontos, és mibe kerül, ha nincs ingyen, az csap titeket pofán a váláskor, és igazán ezt féltitek ti, ezt nevezitek családnak: a hely, ahol nektek minden jár. Meg aztán a válásig nem volt pofátok valahogy szétesni. Most meg már mindegy, mert az csak a látszat, hogy a nő tett fel mindent a házasság egyetlen lapjára, igazából tinektek olyan fontos az a lap.

Ez az elvált férfiak tragédiája. Erős, kompetens, nem gyermekded férfi ugyanis nem megy tönkre a váláskor, és nem erőszakoskodik, hanem rendben tartja az életét és az otthonát, és nem büntet, hanem egyeztet, és a lehetőségekhez képest aktív, de mindenképpen tisztességes apa marad.

És amúgy meg, ha ekkora a tét: a váláskor elveszik a gyereket, hajléktalanok lesztek, fenyeget az öngyilkosság, akkor miért nem tettetek meg előtte mindent, hogy ne így legyen? A magabízó férfi, aki csak gúnyosan mosolyog, és nem és nem teszi meg azt az egészen kicsit, amitől a feleségének könnyebb lenne, a válás idején egy csapásra válik az előre, már az esküvő előtt kitervelt hideg merénylet áldozatává, lehúzott, kifosztott, becsapott szegény balekká — a maga szemében. S csak a felesége tudja, mennyi könny, szó, év, várakozás, remény párolgott el, foszlott füstté, míg idáig jutottak.

Ti tényleg úgy képzelitek, hogy a nők tömegesen taszítják el a kedves, figyelmes, hűséges, csak egy kicsit unalmas férjeiket, szeretnek bele másba? Vagy, hogy eleve ezért kötöttek házasságot, hogy majd mindenét elvegyék? Hogy sose szerettek? És azt állítjátok, hogy a férfi durva jellemhibája, agressziója, függősége csak elenyésző számban játszik szerepet a válásban, azok ritka kivételek, mi nem vagyunk ám olyanok! Nos, ami nektek olyasmi, hogy “ha a feleségem egy kicsit kevesebbet balhézna, ha lenne több szex, ha jobbakat főzne, ha nem lenne olyan ideges, ha béke lenne otthon…”, az a feleségeteknek a végkimerülés, a teljes önfeladás, a kibelezettség, a láthatatlanná fakultság állapota, és évek óta. És szólt miatta, és jelzi teste-lelke, csak ti, ugye, nem szeretitek a konfliktust, és ti nem lehettek rosszak, nem! 

Ti nem látjátok a biztosan előreugró mutatót az Elég skáláján, pedig az, ha nem törődtök a másik lelkével és szükségleteivel, halad előre, és egyszer csak kattan, és akkor vége. Akkor már hiába az ígéretek, a változás, olyan sokáig nem hallottátok meg, hogy neki nem jó, hogy ebből bizalom többé nem lesz. Azért ő válik, mert neki nem jó, nektek meg elmegy így is, jó is a biztos háttér, az öröm pedig megterem másutt is — ilyen egyszerű, ez az egyenlőtlenség maga, amit a házasság, ez a fajta házasság itt és most jelent.

Az írás teljes egészében itt olvasható.