. Ma Jusztin napja van.
Magyar egészségügy...
2013-06-16 22:56:14
Magyar egészségügy...

Magyar egészségügy...

A levél írójának nem az elszámoltatás, fenyegetés, az ügy jogi útra terelése a célja. El szeretne gondolkodtatni, hogy csakugyan így kell bánni, intézkedni egy beteggel és hozzátartozóival? Az édesanyja személye és méltósága melletti fiúi kiállás megható, őszinte és egyben rendkívül elkeserítő perspektíva mindenki számára, aki a magyar egészségügyi ellátásra rászorulhat.

Nyílt levél a Szent Imre Kórház vezetőinek, betegjogi képviselőjének, valamint a Pszichiátriai Osztály vezetőjének és dolgozóinak:

Tisztelt Címzettek!

Elöljáróban szeretném jelezni, hogy nem a Kórházról általánosságban, hanem a Pszichiátriai Osztállyal kapcsolatban írok. Nem is lenne indokolt, hisz rendkívül hálásak vagyunk a Szülészeti Osztály dolgozóinak, különösképpen dr Barna Péternek, dr Faludi Pálnak ( már nincs a kórháznál) és csapataik magasszintű munkájának, mellyel 4 gyermekünkből 3 születésekor segédkeztek .

Levelem további része a Pszichiátriai Osztályról és munkatársairól alkotott összefoglalás, mellyel észrevételeimet jelezném, kritikám célja a jövőre vonatkozó jobbítási szándék, nem valamiféle hosszadalmas jogi procedúra elindítása. Levelemet elküldöm a Pszichiátriai Társaságnak, az Orvosi Kamarának is, és on-line felületeken is közzé teszem.

Édesanyám, Takács Edit, februárban került az osztályra dr. Pável Magdolna beutalásával Szegvári Olga doktornőhoz, hosszú évek óta tartó skizoaffektív zavarai kiújulásával, demenciájának előrehaladásával. Azóta hol a nyílt, hol a zárt osztályon kezelték, igyekeztek gyógyszerét beállítani, több-kevesebb sikerrel (Udvarhelyi Pál doktor segítségével is). A gyógyszerezési próbálkozások részbeni eredménytelensége folytán húgom és feleségem hathatós támogatásával javasoltuk áthelyezését a pomázi Gálfi Béláról elnevezett intézménybe Ljavinyecz doktor felügyelete alá. Nem tudom, hogy a javaslat a mi feladatunk lett volna-e, de a nyílt osztályról édesanyám - rossz állapota következtében - távozott, azaz elhagyta azt, ám az tudott, hogy aktuálisan eltéved(het), és önellátásra, önálló életvitelre képtelen. Az osztály munkatársai persze a nyílt osztályról való távozásért nem felelhetnek, bár kétséges, hogy egy beteget ilyenkor ki kell-e engedni azzal, hogy majd a család vigyáz rá. Talán érdemes ilyenkor egyéb megoldásokat javasolni, mielőtt mentővel szállítják vissza a beteget a zárt osztályra (mi igyekeztünk proaktivan kérdezni az otthonban való elhelyezésről vagy egyéb megoldásokról, ám érdemi választ nem kaptunk). Az osztályon eltöltött idő - több hónap - alatt információt szerezni mindig nagyon nehézkes volt és az orvosok közvetlen elérése is problémás (főként húgom, de magam is volt, hogy naponta két alkalommal is látogattuk az osztályt). Tisztában vagyunk az egészségügy, azon belül a pszichiátriai szakma nehézségeivel, a túlterheltséggel, az összevonásokkal, a kórházbezárásokkal, az általános forrásszűkével, ennek ellenére némi "odafordulás", a "problémába való involválódás" a szakma képviselőitől különösen elvárható. Itt jegyzem meg, a szintén nem könnyű helyzetben levő osztályos nővérek odaadó munkájával (főként Edit és Erika nővérek) teljesen elégedettek voltunk, és ezért hálásak is vagyunk. Gondolom ez nem az egészségügy helyzetére csupán Emberségességre vezethető vissza.

Az orvosok részéről legtöbb emberséget, empatikus hozzáállást Frey doktornőtől kaptuk, aki ügyeletesként időszakosan részt vett édesanyám kezelésében.

Sajnos a pomázi intézményben sem javult a helyzet - nyugtalan, tévelygő állapota miatt indokolttá vált az újbóli zárt osztályi elhelyezés -, és az árvízi helyzetre való tekintettel édesanyámat mentővel szállították vissza kórházukba június 11.- én. Három nap múlva, 13-án öt hónapos fiamat sétáltatva arra lettem figyelmes, hogy kórházi kezelés alatt álló édesanyám szembe jön velem az utcán: hálóingben, papucsban, teljesen zavart állapotban, tévelygéseit hangoztatva. Gondolom, kikerült a zárt osztályról és elhagyta a kórházat. Nem tisztem megítélni a megelőző döntések szakmai indokoltságát és helyességét, de erkölcsileg mindenképpen felelőtlennek, rendkívül veszélyesnek tartom- látván az állapotát. Nem lett volna érdemes értesíteni a hozzátartókat? Természetesen azonnal visszakísértem a kórházba.

Ami azonban a kórházi ügyeletes orvos, Frenyák Edit doktornő részéről várt minket, az mindenképpen szóvá teendő, legfőképpen a beteg, illetve hozzátartozójának emberi méltósága miatt. Egy kívülálló ugyanis mindenkor számít a pszichiátria képviselőjétől joggal elvárható empatikus készségre. Hangsúlyozom, nem írok le minden részletet aprólékosan, ehelyett kiemelem a kulcs-momentumokat, melyek levelem megírására késztettek. Inkább az általános, Hyppokrateszi esküben megfogalmazott elveket, valamint a kórház honlapján is megjelenő küldetés/elvek-ben való elmélyülést várom az orvostól, nem annak részletes szakmai leírását, hogy az eseményeknek miért kellett éppen úgy megtörténniük, ahogy.

Zavart édesanyámmal és kisfiammal az oldalamon, ingerült hangnemben magyarázatot követeltem és megkérdeztem: ki felel majd a történtekért, illetve ki felelt volna, ha édesanyámmal baj történik? Először egy kedves "mi a problémája uram?", majd egy "velem ne kiabáljon", és "így nem beszélek magával!" - végül egy ajtóbecsapódás fogadott. Hangsúlyozom: nem kiabáltam. Természetesen ingerült voltam, határozott, de kulturált, de ez nem is lényeges, hisz azt gondoltam, hogy egy pszichiátrián dolgozó orvos, egy Ember akkor is ura egy ilyen helyzetnek, ha a hozzátartozó kiabál. A rendre utasítás még három alkalommal megismétlődött egy osztályos nővér (?) bevonásával, a doktornő tüntető elsétálásával, illetve szobaajtója bezáródásával, természetesen az információadás megtagadásával - kiabálásomra történő hivatkozással -, majd végezetül a rendészek (!) kihívásával. Velük már távoztomban találkoztam a kórház kertjében, köszönet nekik a rendkívül empatikus, emberséges hozzáállásukért és mosolyukért, amikor jeleztem, igen én vagyok az, akit babakocsistul el kell távolítaniuk. Ekkor ért oda feleségem és három lányom és megkértük a rendészeket, tartsanak velünk vissza a doktornőhöz, hiszen még mindig érdekes lehet, mi történt pontosan az édesanyámmal.

A doktornő népes csapatunkat látva öt percet kért és bement a szobájába. Nyolc perc után kopogtunk, majd jelezte, még nincs kész.

Mikor elkészült, beinvitált, megkérdezte- csak most! -, kije vagyok a betegnek, majd két mondatban elmondta, hogy nem ő, hanem a kezelőorvos engedte ki a zárt osztályról. Ő az ügyeletes, ő felügyel, döntést a kezelésről nem hozott.

Sajnos erre én már érdemben reagálni nem tudtam, remélem érthető ez a fentebb leírtak értelmében. Ironikus megjegyzésekkel illettem a doktornőt az eset kezelésének módját illetően, majd szolidaritásomról biztosítottam a rendészeket, amiért, ha szükséges, ezúton elnézést kérek. Nem kiabáltam, nem őrjöngtem, viszont csalódottan távoztam népes családommal.

A vasárnapi látogatásomkor az ügyeletes Udvarhelyi doktor úr azzal fordult hozzám édesanyám állapota felőli, valamint gyógyszereivel kapcsolatos érdeklődésemre, hogy most nem ad felvilágosítást, majd holnap jön a Szegvári doktornő és majd ő tájékoztat, hisz az ő betege. Ez természetesen igaz, bár a gyógyszerezést és az áthelyezést Pomázra Udvarhelyi doktorral egyeztettem tehát némi köze lehet a beteghez.

Nem győzöm hangsúlyozni: nem az elszámoltatás, fenyegetés, az ügy jogi útra terelése a célom, sokkal inkább az elgondolkodtatás: csakugyan így kell bánni, intézkedni egy beteggel és hozzátartozóival? Célom továbbá édesanyám személye és méltósága melletti kiállás, ahogyan azt ő tette velem, ott és akkor, ahol és amikor kellett, sok-sok éven át - egészségesen.

Nem titkolt célom továbbá, hogy a jelenleg is az osztályon fekvő édesanyámat kezeljék figyelemmel, odaadással és emberséggel, míg sürgős megoldást nem találunk: állapotának megfelelő elhelyezést. Ehhez nem kérjük a kórház segítségét, megoldjuk magunk, bár arra vonatkozóan, hogy van e más orvosi megoldás még választ nem kaptunk

A történtekről nem célom továbbá hosszasan vitatkozni, levelezni, nem várom el, de anyám nevében is jól esne egy személyesebb hangvételű reagálás, mondjuk egy bocsánatkérés a kórház, illetve az ügyeletes doktornő részéről.

 

Üdvözlettel: Ney Zsolt


További híreink
Sándor Mária Londonban boldogulna
Nem szeretne idén politizálni, inkább dolgozna a fekete ruhás nővér. Sándor Mária minderről Londonban beszélt, ahol kiderült: hamarosan munkája is lesz.
2017-02-23 12:26:08, Hírek, Fókuszban Bővebben
Igazgatósági helyet kapott a ménesbirtoknál Rákay Philip
Még Rákay Philip-nek is jutott hely a mezőhegyesi Nemzeti Ménesbirtok és Tangazdaság új igazgatóságában.
2017-02-02 17:00:54, Hírek, Fókuszban Bővebben
A Legfőbb Ügyészség szerint minden OLAF-ajánlás után vizsgálat indult
Az ügyészség közleménye szerint a szervezet minden olyan esetben nyomozást rendelt el, amikor hozzájuk az Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF) igazságügyi ajánlással ford...
2017-01-30 13:15:29, Hírek, Fókuszban Bővebben

Hozzászólások

Oldal tetejére