Emberségből elégtelen – az önkormányzati hivatalos ügyeink intézése után a legtöbb esetben ezzel az érzéssel zárjuk be magunk mögött az ajtót. Megaláznak, megszégyenítenek, földbe taposnak bennünket, hogy azt érezzük: ők felettünk állnak, ők az istenek.

Mi lehet ezzel a hozzáállással a céljuk? Hogy az ember feladja, és legközelebb meg se próbáljon a közelükbe merészkedni. Ez a legjobb módszer arra is, hogy elkerülhessék a munkavégzést, mégis felvehessék a fizetésüket, érdemi munka nélkül.

Az önkormányzatokhoz általában azért fordulunk, mert fizetési-, illetve létfenntartási nehézségeink adódtak, és segítségre van szükségünk. Eleve vert helyzetből indulunk, mert kérni megyünk – a gyereknek ennie, laknia kell. Tudjuk azt, meg kell alázkodnunk, és meg kell hunyászkodnunk, és emellett egy vadidegennek el kell mesélni, mi történt velünk, milyen helyzetben vagyunk. Szégyen és gyalázat. Az ember gyomra az ügyintéző ajtaja előtt görcsben, ég, a térdek remegnek. Összeszedi a megmaradt bátorságát, és bekopog. Majd várakozik, mert senki sem szól: szabad! Ülve a folyosón tovább remeg minden porcikája, összerezzen minden ajtónyitás hangjára. Közben fejét és arcát lesüti, nehogy meglássák azt: ő a szociális/gyermekjóléti/gyámügyi/polgármesteri iroda előtt várakozik. Nem akarja, hogy szánják az emberek. Mert lehet akármilyen szegény, büszkesége akkor is van. Igaz, romokban, de néha még fellelhető.

Végre kinyílik az ajtó, és az ügyintéző bentebb invitálja a remegő szegény embert, aki még jobban megijed, amikor azt látja, hogy vele szemben talpig aranyban feszít az ügyintéző, manikűrözött körmökkel, a legújabb divat szerint öltözve. Agyában gondolatok cikáznak: mit mondhatnék ennek a nőnek? Honnan tudhatná, honnan jöttem? Honnan volna fogalma arról, mit jelent az éhes gyermekem szemébe belenézve azt mondani: ma nem tudtam főzni, ne haragudj. ….

A felaranyozott hölgy lefitymálva végigméri tetőtől-talpig az előtte remegő szegény embert, aki e pillantástól azonnal elsüllyedni szeretne, nem pedig megszólalni. Aztán csak összeszedi magát, mert felvillan előtte éhes gyermeke szeme, és belekezd: Kérem szépen, kilakoltatás előtt állok, eddig sem segített az önkormányzat, de már utána jártam a lehetőségeimnek, tudom, milyen juttatások járnak nekem, azokat szeretném kérni. És azt is szeretném kérni, hogy a gyermekeimet ne vegyék el tőlem, ne vigyék állami gondozásba! Kérem, adjon időpontot, hogy beszélhessek ezzel a magas beosztású helyi vezetővel! …

Válasz helyett gúnyos mosoly érkezik, majd megállás nélkül ömlik a szó az ügyintézőből: Mit képzel, ha máshol adunk lakást, ott nem kell fizetni? Mit gondol, hányan vannak olyanok, akik a mi nyakunkon akarnak felkapaszkodni? Különben is, ha június 11-re szól a kilakoltatási végzése, addig még csak időpontot sem kap, az is legalább 30 nap, hogy én időpontot adjak Önnek. Ne azon aggódjon, hogy állami gondozásba viszik a gyermekeit, hanem látta volna el őket rendesen! Nem vagyok én jótékonysági intézmény, hogy megírjam maga helyett a kérelmeit. Egyébként is, mi közöm nekem ehhez az egészhez? Van egy bírósági végzése, én már nem tehetek semmit. …

Önérzetének utolsó, most széttépett darabjait is otthagyja az ügyintéző asztalán a szegény ember, amikor bezárja maga mögött az ajtót.

… Az eset megtörtént. A szegény asszony sorsa napjainkban már sokak előtt nem ismeretlen, mint ahogyan az önkormányzatának a munkavégzése sem az, mégsem történik változás.

Az önkormányzat úgy akarja kilakoltatni, a gyermekeit pedig ezzel együtt hatósági gondozásba emelni, hogy mielőtt ilyen szintre generálódott a tartozása, azelőtt mindenféle segítségtől és támogatástól elzárta őt. Úgy akarja kilakoltatni, hogy a kilakoltatásról szóló végzés még nem jogerős, hiszen a szegény asszony megfellebbezte – jogi képviselő nélkül. Márpedig, jogerős végzés nélkül nem lakoltatható ki – ezt is szerette volna jelezni a magas beosztású önkormányzati dolgozó felé, akihez bejutni nem tud, mert egy egyszerű ügyintéző – istennek képzelve magát – tőle ezt a lehetőséget megtagadta. A szegény asszony azt is meg szerette volna kérdezni, miért kötelezik őt arra, hogy gyermekeivel csótányok lakta családok átmeneti otthonába menjen a kilakoltatása után? Olyan családok átmeneti otthonába, ahol az első emeleten hajléktalan szálló üzemel, a második emeleten az állam által bezárt pszichiátriai intézet volt lakói élnek, és nekik a harmadik emeletre kellene költözniük? Egészséges környezet lesz-e ez a gyermekei számára? És kérdezett volna még.

Megkérdezte volna: jogerős végzés nélkül hogyan akarják kilakoltatni őt? Ha most, utólag bevonnák az adósságrendezési szolgáltatásba, akkor lehetősége volna megegyezni a Vagyonkezelővel tartozása rendezéséről, és így eleve nem volna szükséges a kilakoltatása, ugye? Kérte volna azt is, vonjanak be gyermekjogi képviselőt ebbe az eljárásba, gyermekei érdekeinek és jogainak védelme érdekében, mert nem akarja őket hatósági gondozásba engedni.

Mindezt nem tehette meg, mert egy szociális területen „tevékenykedő” önkormányzati dolgozónak fogalma nincs arról, ő és gyermekei milyen helyzetben vannak. Olyan embereket ültet közvetve a Közigazgatási Minisztérium a szociális ügyintézői posztokra az önkormányzatokhoz, akik a szociális segítő-, gondozói szakvizsgát nem tették le, tehát, mondhatni: a munkaköri minimális előírásoknak sem felelnek meg. Az ilyen ügyintézők miatt áll – országos szinten - több száz család kilakoltatás, vagy éhhalál előtt.

Nem jó ez így. Megfelelő embert a megfelelő helyre!

Megtettük. Nyilvánosan megüzentük a magas beosztású hivatali dolgozónak, mit szeretett volna vele a szegény asszony megbeszélni. Felhívjuk a figyelmét erre a munkatársra, aki tulajdonképpen rontja az ő megítélését is.

Köszönettel vesszük az azonnali intézkedést.

Doody

Előzmények:

A család, akit a kormány az út szélén hagyott

Kiállás a kilakoltatásra ítélt 11 fős kőbányai család mellett 

2013. 05. 11.