Elöljáróban is szeretném leszögezni, hogy szeretem az olimpiát, mielőtt honfiak és honleányok idegenszívűséggel vádolnának. Szeretem és szurkolok, hogy sportolóink helytálljanak és felülmúlják önmagukat. Szeretem, de vannak azért furcsaságok.

Nézem, amit tudok, s szurkolok, miközben azzal is tisztában vagyok, hogy ez a játék már nem csak a sportról szól, sokkal inkább pénzről, meg üzletről, nézettségről, szponzorokról.

Sok a furcsaság is, hisz egy magyar sportoló sem lehet olyan ökör, hogy a nyolcvanas években már ismert doppinggal hozza formába magát, mikor már egyszer lebukott, és akkor két év eltiltást kapott. A másik éremesélyest pedig a játékok kezdete előtt vádolták jogerősen azzal, hogy nem működött együtt a WADA ellenőreivel, most fellebbezünk, és ha nyer, akkor neki rendeznek egy másik olimpiát? S ott a harmadik, hasonlóan tehetséges fiatalember amiatt nem utazhatott, hogy nem őrizte kellő gondossággal az ennivalóját. Eközben egy csodaúszó kínai lány tizenhat évesen vegyes úszásban utasította maga mögé a mezőnyt, s az utolsó ötvenen jobb volt az ideje, mint férfi társaknak. Mondta ő, hogy nem is hallott a doppingról és csak a céltudatos felkészülés és a kitartó munka gyümölcse érett be. Tette mindezt vegyes úszásban, ahol a kiváló vízfekfés mellett bitang fizikai erőnlétre is szükség van.

A judósokat is láttam, ahol a magyar Hedvig egy román lánnyal tusakodott a tatamin és sem a hivatalos idő, sem a hosszabbítás nem hozott eredményt. A döntés a bírák kezébe került, kik a rutinosabb ellenfelet hozták ki győztesnek. Gondoltam, hiába név számít, mígnem kiderült, hogy a szövetség nemzetközi elnöke a honfitársa. Mondjuk, ez legalább is elgondolkodtató, mindazzal együtt, hogy a magyar lány olimpiai kvalifikációja az utolsó pillanatban dőlt el.

Attól is kicsit ideges lettem, hogy egy női kosármeccs közvetítését a negyedik negyed előtt abbahagyták, hogy megnézhessük a torna csapatverseny döntőjének utolsó pillanatait, ahol nem voltunk érdekeltek. A mérkőzés, mármint a kosár, ellenben nagyon szoros volt és érdekes,…

Azt is értem, hogy a dream team a kosárlabda fő attrakciója mind a nőknél, mind a férfiaknál, de amikor van még néhány jó csapat, akik jó kosárlabdát játszanak, akikor a magyar karikás adó miért is az USA- Angola női meccset adja, aminek ehhez a nagyszerű játékhoz vajmi kevés köze van, így ezt nem értem

A karikás TV dizájnt lassan megszokom, bár eleinte azt találgattam, hogy melyik csatornán is vagyunk éppen, hisz annyi van, de mikor megjelennek a kedves arcok Boglárka, János, Tímea meg a többiek, már tudom, hogy a közösségépítő közszolgálaton állomásozik a TV-nk. Ez az új arculat egyébként is nagyon frappáns: Egy karika különböző színű, számú és fekvésű csíkokkal. Igaz mindig az Operaház logója jut róla eszembe, hisz a valaha MI-nek nevezett csatornáé ugyanaz, csak kicsit pinkesebb, a dalszínházé pedig piros. Ott ugye az O az opera, itt meg, hogy összetartozunk, vagy fogak nélküli fogaskerekek vagyubk. Rózsaszínebb is, talán ezzel üzenik, hogy innen csak pozitív hírek érkezhetnek.

 Olvastam egy szakértő nyilatkozatát az új dizájnról, abból néhány gondolat: „…a fogyasztó nem tudja, hogy mi hogyan kapcsolódik egymáshoz, mi a köze az MTI-nek a Kossuth Rádióhoz, csak azt látja, hogy vannak körök, bennük valami sematikus ábra, ha együtt látná őket, talán egy használati útmutató fejezetjelölései jutnának eszébe, de nem látja őket együtt, az emlékezet és az ún. implicit asszociációk kellene működjenek, de aligha fognak, mert nincs mankó, ami segítene. Mindenbe mindent bele lehet magyarázni, a függőleges vonal a kép, a vízszintes meg a hang, talán mert a tévé asztalon van, a rádió meg az autóban, de ennek aligha van értelme…”Nekem tetszett.

Egyébként is a közszolgálati kombinát láthatóan ezt a három hetet teljes mértékben az ötkarikás játékoknak szenteli, hisz néhány rövid híradót és 30-40 éves éjszakai filmet kivéve az egész nap az olimpia jegyében telik. Kivéve, ha éppen valamelyik feltörekvő focicsapatunk  nemzetközi kupaselejtezőt játszik. Így aki, hadra fogható volt, aki már járt legalább 1-2 aerobik edzésen, az láthatóan Londonban van.

A megnyitót csak fél szemmel láttam, mert éppen a barátinkkal vitatkoztunk arról, hogy hol kezdődik az emberség, s mikor jön el az a pont, amikor azt kell mondani, hogy többé már nem félünk. Nem mindenben értettünk egyet. A közvetítés alatt háromszor borult ránk a semmi csendje, s akkor még azt gondoltam, hogy a tányéros szolgáltató gyengélkedik. Másnap azonban mikor az éppen képernyőre kerülő animátor percekig némán tátogott, mikor többször megszakadt a közvetítés, mikor a judót közvetítették és teljesen más két személy rángatta egymást a tatamin, mint akikről a helyszínen helyet foglaló riporter beszélt, akkor gyanítani kezdtem, hogy a hiba nem az én készülékemben van.

A közvetítések csúcsát számomra az úszás jelenti. A lelkesedéssel nincs gond, de mire a közvetítő a kivetítőről leolvassa az eredményeket, addigra már többnyire teljesen átrendeződik a mezőny és nagy biztonsággal rosszul tippeli meg az eredményt is, biztos rossz helyen van a közvetítő állomás…

Hogy ebben a témában valami jót is mondjak igazán üdítő, ahogy Gundel Takáts Gábor értő szakértelemmel, enyhe szarkazmussal, finom humorral közvetíti a kézilabda mérkőzéseket, s nem beszélve a hölgyről, aki a vívásról olyan érthetően kommentálja az eseményeket, hogy az is felfogja a történéseket, aki eddig csak filmekben látott pengeváltásokat.

Még csak néhány nap telt el, de már nálunk is másoknál is születtek kellemes meglepetések és történtek nagy csalódások. Ott nekik, ez akkor is játék, ami komoly és komolyan is veszik, ha kokszolnak, ha nem győzni jöttek, megmutatni magukat a világnak, egy olyan eseményen ,ami csak négyévente van. S mi minden baki, és a hazai sportdiplomácia tehetetlenségén sopánkodva is szorítunk a fiúknak, lányoknak, hogy váljon gyönyörű álmuk valóra, s hogy örömükből jusson nekünk is egy-egy morzsa. Mert az a többségünkre nagyon ráfér.

Hajrá! (via)

.