Január 22. a Magyar Kultúra Napja, ami mostanában rá is szorul a törődésre. Ennek apropóján beszélgettünk egy színházigazgatóval, aki tizedik éve a Bárka Színház tagja és ötödik éve a vezetője is, ráadásul ő is éppen egy kerek számot hagyott el, s belépett az érett férfikorba. Seress Zoltánt faggattuk.  

Seress Zoltán neve, személye a magyar filmek kedvelői és a színházba járók előtt nem ismeretlen, már termeténél fogva sem tud észrevétlen maradni, és ha még ehhez jó színészi alakítás is társul… ismerjük, számon tartjuk, s a szakma is, hisz szerepei a Wikipédiában két hasábot foglalnak el, ami szerinte közel sem teljes.

A Bárka életében pedig 2013-ban egy új időszámítás kezdődik, mivel a színház ez évtől betagozódik a Nemzeti Közszolgálati Egyetembe (NKE), ami, még ha zökkenőmentes is lesz, akkor is egy új helyzetet teremt, nem csupán a fenntartó székhelye változik.

Fővárosi Hírhatár : Kerek évfordulókba lépett, ez pedig alkalom lehet egy kis összegzésre. Hogyan értékeli ezt a tíz illetve öt évet?

Seress Zoltán: A Bárkába érkezésemet egy nagy körutazás előzte meg, Budapestről indulva dolgoztam Miskolcon, Szegeden, Szolnokon és Nyíregyházán, s megérkezett a színház felkérése, pont akkor, mikor úgy éreztem elég volt az utazásból.  2003-ban színészként jöttem ide, és bár Kecskeméten egy alkalommal pályáztam az igazgató posztért, eszembe sem jutott, hogy éppen itt kapok lehetőséget. Őszintén nem is foglalkoztam vele, megpróbáltam nem sikerült, elfogadtam. Aztán eljött 2008, Alföldi megkapta a Nemzetit, és felajánlotta, hogy vegyem át tőle a stafétabotot. Akkor éppen egy új élethelyzetbe léptem, és talán utolért az- az érzés, hogy egy férfi, ha kell, ha nem, néha csatába indul, hadakozik össze-vissza… Ahogy mondani szoktam az életem megváltozott, a sorsom nem. Nem gondolnám, hogy színházi munkásságom csúcsa az ügyvezetői igazgatói poszt, inkább egy állomás, egy fontos állomás, amit nagyon komolyan kell venni. Az első három év nagyon nehéz volt, mert nem csupán a szakmát tanultam, de 2009-től egy egészen más pénzügyi helyzetben találtuk magunkat. E nélkül sem lett volna egyszerű, de azt hiszem, túl sok kihívásokkal teli helyzet adódott ebben az időszakban, mint amit jó szívvel el lehet viselni. Jól esett volna néhány nyugodt periódus is. Amit tanulni lehet, azt megtanultam, hogy jó döntés volt-e azt máig sem tudom, de azért remélem.

HH: Ha mérlegre tenné a sikeres kezdeményezéseket és a kevésbé örömteli próbálkozásokat, mi kerülne az egyik és a másik serpenyőbe?

Seress: A legnagyobb sikernek a drámapedagógiai program beindítását tartom. Itt volt a színházban Vidovszky, ki jó rendező, de előtte drámapedagógusi képességei kiaknázatlanok maradtak. A program sikeres, és tovább is folytatjuk. Másrészt, hogy szélesre tártuk az ajtókat a kortárs irodalom előtt. Külföldi- és magyar szerzők művei is színpadra kerülnek, utóbbiak kilencven százaléka nekünk készül. Kemény kézitusákat vívunk nap, mint nap, de van értelme és apródonként előre lépünk. Ennek hozománya, hogy nálunk igen magas a 18-25 év közötti fiatalok aránya, annak ellenére, hogy jelenlegi anyagi lehetőségeik erősen korlátozottak. Ők  még taníthatók, s akik leginkább nyitottak a világra, irgalmatlan nagy munka, de megéri.

Egyfajta kudarc, hogy a zenés darabokat, amelyeket terveztem, és el is indítottunk, sajnálatos módon financiális okokból most pihentetjük. A mi zenész színházunk is sajátos volt, hisz, nem a polcról vettük le a sikerdarabokat, a biztosat, hanem itt is igyekeztünk valami szokatlant, valami mást színpadra állítani. Élő zenével, Bárkának írt darabokkal, mint az Én Edith Piaf, a Párkák, vagy a 33 változat Haydn-koponyára.  Ezt a műfajt szeretném mihamarabb újra visszacsempészni a színház repertoárjába.

Fájlalom azt is, hogy különböző pénzügyi és művészi okok miatt nem tudtam folyamatosan a színházhoz kötni a fiatal rendezőket. Vagy nem volt rá éppen pénz, vagy ők nem velem képzelték el művészi ambícióik kibontakoztatását, vagy csak rosszkor voltunk rossz helyen.  Kevés a visszatérő rendező is, pedig kéne egy kis állandóság a szakmai munkában. Sok új arccal is jól lehet dolgozni, de itt nagyobb a kockázat, hisz az új ember egy új ízlést jelent, új munkarendet, egy másfajta szenvedélyt, és nem egyszerű az összecsiszolódás.  Az is biztos persze, hogy egy színész akkor működik jól, ha kibillentik a komfort helyzetéből, de az is, hogy a jó munkát végzőt szívesen hívja vissza az ember. Meg kell találni az arányokat.

Ez még a jövő feladata.

HH: Hogy kerül akkor az Anna Karenina, a legközelebbi bemutató ebbe a kortárs közegbe?

Seress: Az Anna Karenina egy egészen másfajta szemlélettel íródott kortárs darab kísérlet, amiben van színház és film is, ahol különböző valóságok léteznek, mert ami igaz a filmben, az nem biztos, hogy hiteles a színházban, ahogy fordítva is igaz. Nem egy szokványos darabról van szó, aminek van eleje, közepe és vége, de azért a drámai szövetet bonyolítani kell, s ahol megjelenik természetesen Anna Karenina drámai, kosztümös és megható története is.

HH: Hogyan választja ki a bemutatásra kerülő darabokat?

Seress: Lehetőségeimhez mértem járom a „világot” keresem a jó kortárs darabokat, előadásokat, azokat az örök problémákat, amik Londontól, Moszkváig bárhol megeshetnek, szinte mindegy, hogy hol történik meg a dolog. Mégis kicsit más, mindegyik hoz valami új aspektust, színt, elgondolkodni valót. A hazai szerzőkkel közös ötleteléssel választjuk ki a témát, és annak nyomán megszületik a darab, mint például a Teljes tízedik évad.  Ráadásul az élet mindig kínál váratlan aktualitásokat is, mely témák színpadra kívánkoznak, mint az East Balkán.

HH: Van a sikernek valamiféle mércéje a közönségen kívül?

Seress: Természetesen a siker egyik legfontosabb mércéje a közönség, ha jön, ha szereti. A teltház magáért beszél. Mi az igazi siker, azt nehéz megmondani, de azt tudom még röplabdás múltamból, ha úgy veszítettünk el egy meccset, hogy jártányi erőnk sem maradt, akkor sosem voltam elégedetlen. A színház is egy nagy küzdőtér, ha együttműködünk, ha mindenki beleteszi magát az előadásba, akkor nem marad hiányérzetem. A színház apró kis mozaikokból áll, ott a szöveg, a színész, a rendező, a világítás, a hang, díszlet, jelmez, mozgás, ezek tökéletes vagy éppen tökéletlen működéséből áll össze egy-egy előadás.  Ha minden a helyére kerül, akkor sem biztos, hogy érzem azt a bizonyos szikrázást, s akkor minden hiába volt. Csak a siker az, amivel nem kell foglalkozni.

HH: Januártól egy új időszámítás kezdődött- folyamatban van a NKE –be való betagozódás. Mit vár az új helyezettől? 

Seress: Egy új helyzetbe kerültünk, amit el kell fogadnunk, megtalálni benne a pozitív dolgokat, annak ellenére, hogy sokan ezt valamiféle fából vaskarikának tartják. Egyedülálló módon van most egy olyan egyetem, aminek színháza is van. Ki kell használni ezt a különleges helyzetet, és Bárka dolga, hogy megtalálja azokat a csatornákat, amivel hozzá tud tenni az egyetem életéhez, miközben a színház megőrzi önállóságát. A drámafoglalkozásokkal ha, diákok is akarják, közelebb kerülhetnek a színházhoz, kötődhetnek hozzá. A retorikai órákkal, a személyiségfejlesztéssel pedig hozzájárulhatunk ahhoz, hogy a jövő közszolgái a szakmai ismeretek elsajátítása mellett empatikusabban kerüljenek ki az egyetemről. Ez mindenképpen siker lenne. Emellett számomra az a legfontosabb, hogy maradjon meg a színház önállósága, mindegy ki a fenntartó, hogy legyen megnyugtató a pénzügyi helyzete. Eddig azt tapasztaltam, hogy az egyetem vezetése és a KIM is nyitott, nem látok semmilyen akadályt, amit ne tudnánk megoldani. Elvárások nincsenek, inkább csak remények. A kortárs gondolaton nem kívánok változtatni, és a zenés műfajt szeretném visszaemelni a repertoárba.

HH: Milyen igazgatónak tartja magát?

Seress: Mikor röplabdáztam, mindig meg tudtam mondani, hogy jó voltam vagy éppen nem. Most többnyire sokkal bizonytalanabb vagyok, a színházban sosem olyan egyértelmű a jó, a rossz, mint egy sportmérkőzésen. Nem tudom, csak remélem. ( szolcsánszky)